A nagy visszatérők

Tulajdonképpen minden a he lyére került Wimbledonban: a férfi egyest, ha nehezen is, de Roger Federer személyében az arra legérdemesebb nyerte meg, a hölgyeknél pedig a gyengébbik nem legjobb füves pályás teniszezője, Venus Williams diadalmaskodott. A 27 esztendős amerikai, aki negyedik egyéni bajnoki címét aratta a legpatinásabb Grand Slam-tornán, a rajt előtt akár a legnagyobb esélyesek közé is tartozhatott volna, ám a mostani elsőséget senki sem várta tőle.

Annak idején, 1999 és 2003 között Venus és húga, Serena uralta a női teniszt. Az 1999-es US Open és a 2003-as wimbledoni viadal között (utóbbi döntőjét egymás ellen játszották) 16 GS-versenyből tízen valamelyik Williams lány győzött, ám utána elkezdtek elmaradozni az eredmények. Mindketten megsérültek, nővérük, Yetunde Price pedig egy lövöldözés során életét vesztette, ami szörnyen megrázta az öszszetartó Williams családot. Serena és Venus elindult lefelé a lejtőn – legalábbis ami sportkarrierjüket illeti.

Egyre kevesebb tornán indultak, hol sérülésre hivatkozva, hol még arra sem, amikor pedig pályára léptek, abban sem volt sok köszönet: felkészületlenül, gyenge fizikai állapotban szenvedtek váratlan vereségeket. Tehetségüknek köszönhetően azért mindig az élvonal közelében maradtak, de Serena 2005-ös melbourne-i és Venus fél évvel később, Wimbledonban szerzett elsősége már inkább meglepetésnek, mint papírformának számított. A lányok élvezték a milliomosok életét, foglalkoztak mindennel a belsőépítészettől a ruhatervezésen át a valóságshow-részvételig, és úgy tűnt, ha nem szedik össze magukat, úgy kopnak ki a teniszvilágból, hogy számos nagy eredmény örökre bennük marad.

A nővéreket azonban addig-addig bélyegezte motiválatlannak, lustának, kiégettnek és elhasználtnak a szaksajtó és számos egykori nagy sztár, hogy elhatározták, megmutatják mindenkinek, korai még leírni őket.

Serena ideje januárban jött el: éppen a 81. helyen állt a világranglistán, amikor célba ért az Australian Openen, ám arra, hogy Venusnak is lenne hasonló meglepetés a tarsolyában, ekkor sem fogadott volna senki a szűkebb Williams famílián kívül.

Tavaly decemberben úgy látszott, az idősebbik nővér félévnyi gyengélkedés után talán ismét élesben játszhat, ehhez képest csuklósérülése miatt rögtön kiszállt a WTA-sorozatból.

Februárban újra ütőt ragadott, első is lett egy 175 ezer dolláros tornán, de ezt azért még romantikus túlzás lett volna drámai visszatéréseként aposztrofálni. (Fénykorában, 1999 és 2003 nyara között összesen kétszer indult hasonlóan alacsony összdíjazású versenyen, leszámítva az egyaránt „ingyenes” – és megnyert – olimpiát, valamint Fed-kupát…) Utána azonban ismét értékelhető eredmény nélkül folytatta, beleértve egy harmadik körös búcsút a Roland Garroson.

Jó darabig Wimbledonban sem úgy nézett ki, hogy az ekkor épp a világranglista 31. helyén szerénykedő Venus valami nagy csodára készülne. Az 59. helyen álló orosz Alla Kudrjavceva ellen három szettre volt szüksége a diadalhoz, a 71. japán Morigami Akiko pedig két labdára volt a győzelemtől ellene a harmadik fordulóban. Onnantól azonban Venust mintha kicserélték volna.

„Még sohasem láttam őt ilyen jól játszani” – mondta róla Virginia Wade, 1977 wimbledoni bajnoka – teljes joggal.

Az utolsó négy mérkőzésén a világranglista-2. Marija Sarapova, az 5. Szvetlana Kuznyecova, a 6. Ana Ivanovics és végső ellenfele, a 19. Marion Bartoli ellen átlagban mindössze öt játékot veszített, miközben hihetetlenül gyorsan mozgott a pályán, és elemi erővel lőtt meg minden labdát.

„Olyan labdákat futott be, amilyeneket senki más, ráadásul hihetetlen erővel lőtte vissza őket. Ha így játszik, nincs, aki le tudná győzni” – vélekedett Bartoli is a döntő után, és teljesen igaza van, még Venus saját véleménye szerint is.

„Senki sem sorolt engem az esélyesek közé az idén, de már nem foglalkozom ezzel – mondta a finálé után. – Az évek során annyi kritikát kaptam, hogy megtanultam, csak saját magammal szabad foglalkoznom. Egyedül a család számít – Serena és én. Ha jó formában vagyunk, félnek tőlünk a riválisok, bármilyen is

a ranglista helyezésünk, mert nekik a legjobbjukat kell nyújtaniuk, és lehet, hogy még az is kevés ellenünk.”

Mondtuk, legendásan összetartó család: Venus szokása szerint ezúttal sem feledkezett meg a húgáról. Persze nehéz is lett volna: Serena sérült vádlival verte meg emlékezetes meccsen a szlovák Daniela Hantuchovát, mielőtt Justine Heninnel szemben búcsúzott volna. Azonban még mindig sántikálva is hatalmas csatára késztette a világelsőt, ami azt is jelzi, hogy ha teljesen egészséges, talán csak egyvalaki győzheti le – a nővére.

Nagy kérdés viszont, hogy a két Williams lány mostani remeklése is csak egyike-e a néhányszor már látott fellángolásaiknak, vagy immár valóban elkötelezetten törekednek visszatérni a csúcsra, vállalva az ehhez szükséges áldozatokat. Fogadkozásból természetesen nincs hiány („Még jó néhány Grand Slamet akarok nyerni” – mondta például Venus a wimbledoni salátástállal a kezében), és látva például a nem akármilyen fájdalmakkal is jól játszó Serena elszántságát vagy nővére lehengerlő teniszét a torna második felében, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy Williamsék megint az élre törnek. Azonban hosszú évek óta nem voltak maradéktalanul egészségesek, és úgy tűnik, minden igyekezetük dacára képtelenek is tökéletes fizikai állapotba kerülni – pedig nincs másik topjátékos, aki annyit pihenne két torna között, mint ők. Az eddig hiányzó motivációjuk azonban láthatóan megvan, és egyelőre, ha akarják, „fél lábbal” is uralják a mezőnyt. Bebizonyították, hogy nem lehet leírni őket.