Az Inter diadalmenete

Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: az Internazionale valószínűleg sohasem fog annyira könnyen olasz bajnoki címet nyerni, mint ahogyan az idén tette, pontosabban tehette. A milánói fekete-kékek a 2006–2007-es idény során gyakorlatilag nem csináltak mást, mint végigsétáltak a számukra előre kikövezett úton, hogy aztán annak végéhez érve magasba emeljék a bajnoki serleget.

A megelőző két kiírás (eredeti) győztese, a 2005-ös és a 2006-os scudettótól végül megfosztott Juventus a bundabotrány miatt a másodosztályba száműzetett, így az Inter dolgát csupán pszichológiai eszközökkel tudta valamelyest megnehezíteni – gondoljunk csak a torinóiak által rendszeresen hangoztatott

„...a Juve nélkül nem bajnokság a bajnokság” véleményre.

A fekete-kékeket segítő tényezőkhöz a Juventus-faktoron kívül mindenképpen hozzászámítandó a nevesebb riválisok közül a Milant (–8), a Laziót (–3) és a Fiorentinát (–15) sújtó pontbüntetés, amely a közvetlen hátrányon túl nyilvánvaló lélektani kihívást is jelentett a lehetséges üldözőknek.

Persze a történet így túlságosan egyszerű lenne.

Nem kétséges, a pályán mutatott teljesítménye alapján az Internazionale megérdemelten nyerte meg története tizenötödik aranyát. A siker értékét növeli, hogy bár kikövezett volt az Inter útja, a csapat nem vánszorogva, szenvedve haladt végig rajta, hanem magabiztos eleganciával, s ez Roberto Mancini vezetőedző, illetve játékosai munkáját dicséri.

Íme néhány száraz, de sokatmondó adat. Az Inter 2006. október 25. és 2007. február 25. között valamennyi Serie Amérkőzését megnyerte, szám szerint tizenhetet. Ez a félelmetes sorozat az öt nagy európai bajnokságot vizsgálva egyedülálló, hiszen korábban a német Bayern München és a spanyol Real Madrid „csupán” tizenötig jutott. Továbbá: a fekete-kékek bajnokságban szerzett 97 pontja európai csúcsnak, az öt fordulóval a bajnokság vége előtt megnyert aranyérem pedig olasz rekordnak számít. A statisztikákat lehetne még sorolni, az egyik népszerű internetes lexikon Internazionaléról szóló cikkében a „2006–2007-es bajnoki rekordok” címszó alatt nem kevesebb mint tizenhat tételt ismertet.

Ám a bajnokcsapat nyomasztó fölénye ellenére sem lehet azt mondani, hogy ez a szezon kizárólag az Interről szólt. Mindenképpen említsük meg a bajnokságot nyögvenyelősen kezdő, ám annál parádésabban befejező (BLgyőzelem) Milan szárnyalását vagy a piros-feketékkel ellentétes utat bejáró, az ősszel még az idény meglepetéscsapatának kikiáltott Palermo lecsúszását a tabellán. De ne menjünk el szó nélkül a tizenegy pont hátrányból induló és már eleve „halálra ítélt” Reggina bravúros bentmaradása, valamint az európai aranycipős Francesco Totti vezette Roma üde színfoltot jelentő, látványos, élvezetes futballja mellett sem.

Az elmúlt szezon elemzése azonban csak egy év múlva válhat teljessé. Akkorra dől el ugyanis, mire képes az Inter, ha nem „megbénított” ellenfelekkel kell versenyt futnia, és rajthoz áll a Juventus is.