Saját maga főnöke

Az indulókat nézve nem meglepő, hogy dél-koreai és amerikai versenyző is bekerült a négy közé?

Szerintem csak az amerikai Emily Cross kiváló szereplése volt váratlan. A koreai Dzseon Hi Szuk teljesítménye papírforma, ne felejtse, Dél-Korea tavalyelőtt világbajnok volt csapatban, ami jelzi, hogy Ázsia egyre komolyabban veszi a sportágat.

Megtörheti az európai hegemóniát?

Remélem, nem, de biztos, hogy jócskán megnőtt a riválisok száma. Ráadásul nemcsak Dél-Korea, hanem Kína is nagyon sokat fejlődött, nyilván szeretne minél eredményesebben szerepelni saját olimpiáján, meg is tesz mindent érte. Nem lepődnék meg, ha a következő hónapokban szinte a semmiből előbukkanna néhány remek kínai vívó.

Lipcsében milyen volt a mezőny?

Erős. Minden ország képviseltette magát, amely kicsit is tényező a sportágban, a siker ezért is jót tett az önbizalmamnak. Többnyire mindig a második vagy a harmadik helyen végeztem a Világkupa-versenyeken, csak egyszer sikerült nyernem, amit a céljaimhoz képest roppant kevésnek tartottam. A lipcsei győzelem jelentős lépés, erőt, önbizalmat ad, hogy sikerült jól kezdenem az évet.

Csak az önbizalom miatt volt fontos?

Szó sincs róla. Az év elején mindenki hajt a minél jobb eredményért, hogy előkelő helyet foglalhasson el a világranglistán, hiszen a kvalifikációs időszakban cseppet sem közömbös, ki hol áll a rangsorban. A jó évkezdet arra is vonatkozik, hogy kis lépéselőnyt szereztem a vetélytársakkal szemben.

A kvalifikációk során az egyéni vagy a csapatsiker a fontosabb?

A vívás egyéni sportág, kézenfekvő lenne, hogy az egyéni sikert favorizáljam, de a helyzet nem ilyen egyszerű. Az idén csapatkvalifikáció is lesz, sikere automatikusan magával hozza az egyéni olimpiai részvételt is, ezért érdemes rá nagyon figyelni. Ráadásul derűlátó lehetek, mert nagyszerű, öszszetartó együttest alkotunk.

Olyan csapatban, amelynek a tagjai nem egyszerre állnak a küzdőtéren, mi erősíti az összetartozás érzését?

Elsősorban az, hogy egymásra vagyunk utalva. Itt mind a négyünknek egyénileg tökéletesen fel kell készülnünk, hiszen ez nem olyan, mint a futball, amelyben ha valaki rosszabb formában van, a többiek kisegíthetik. Nagyobb tehát az egyéni felelősség, mert ha én félvállról veszem a felkészülést vagy a versenyt, másik három ember munkáját tehetem tönkre. Ugyanakkor felemelő érzés, amikor négyen örülhetünk egyszerre a sikernek, felemelőbb, mint amit az egyéni diadal vált ki.

Fájó, de ezt az érzést nemigen élhették még át, hiszen a legtöbbször, ha csak hajszállal is, lemaradtak még a dobogóról is.

Meg vagyunk átkozva. Képességeink és tudásunk alapján egyetlen viadalon sem számítana meglepetésnek a győzelmünk, mi több, még a vetélytársak is azon csodálkoznak, hogy ennyire feltűnően elkerül minket a szerencse és a siker. Nincs rá magyarázatom, nagyon régóta várom már, hogy ez a rossz sorozat megszakadjon.

A kvalifikációs versenyek közül melyik lesz a legfontosabb?

A legelső, mert az lendületet adhat. Május elején utazunk Szöulba, Sanghajba és Tokióba, két viadalon csapatverseny lesz, ha tehát jól zárjuk a túrát, nagy lépést teszünk az olimpiai részvétel felé.

A Honvédban nemcsak versenyez, hanem vezeti is a szakosztályt, azaz tulajdonképpen saját maga főnöke. Ez arra utal, hogy már keresi a megoldást a sportolói pályafutása utáni időszakra?

Nem. Egyébként hálátlan ez a kettős szerepkör, hiszen két oldalról nézve a szakosztály ügyeit tudom, mit szeretnénk, és mi az, ami lehetséges. A kettő gyakran távol áll egymástól. Ráadásul olyan versenyzőtársaimnak kell időnként nemet mondanom, akik gyerekkorom óta a barátaim, és ez bizony nem tesz boldoggá. A kérdésére visszatérve pedig biztos, hogy az olimpiáig sportolok, és ha abbahagyom, szeretnék a vívás közelében maradni, de ez most nemigen foglalkoztat. A kvalifikációs versenyek és persze az olimpia sokkal fontosabb, mint az, mi lesz utána.