Hív a vasút

Véget ért a szappanopera aktuális folyama. Az egymással hónapokon át torzsalkodó szereplők nem borultak ugyan egymás nyakába, ám boldog a vég. A királyfi belovagolt fehér lován, és lecsendesítette a háborúzókat. Miközben persze – ilyenek ezek a mesék – felült a trónra, átvette a hatalmat. A teniszbirodalomból (is) érkező Berényi János elnök lett a kosarasoknál, az előzményekhez képest roppant békés küldöttgyűlés aktivistái meggyőző többséggel emelték pajzsra.

És most kezdőd(het)nek a bajok. Az elnök ugyanis azonnal bejelentette az övéi teljes átvilágítását, különös tekintettel persze a guruló forintokra. Beszélt még tisztaságról, egyszerű, átlátható viszonyokról – messziről jött emberként magától értetődően. Azoknak mondta el, hogyan is illendő viselkedni a közéletben, akiknél természetes, hogy a sportág legfontosabb fórumán (is) kivárásra lovagolnak, ódzkodnak a döntéstől – az alapszabálymódosításról szavazva 21 küldött nem foglalt állást, a mandátummal bírók csaknem ötöde.

Nem tudni lesz-e rend, de az mindenképpen jót tenne a sportágnak, ha a felkent hatalmasok szerényebben viselnék a fenenagy tisztségüket. Egyszer és mindenkorra tudomásul vennék, hogy nem az ő áldásos tevékenységüktől népszerű a kosárlabda mifelénk. Sőt. Annak ellenére. Csakis attól, ami a pályán történik. A labdával. A palánkok alatt. És nem az íróasztalok mögött.

Némi remény van rá. Berényi János ugyanis szolgálatról beszél. Ez így illendő ilyenkor, ám szavainak hitelt ad, hogy régi vasutas ő – az Európai Vasúti Ügynökség (ERA) alelnöke – márpedig a vasútnál nincs pardon. Szent a menetrend, a vasfegyelem magától értetődő. A legkevesebb. Mindig tudni, hová vezetnek a sinek, a szerelvény nem térhet le a pályájáról.

És néha még az utasra is figyelnek.