A sarkantyúkönyökű

Jobb erőben van, mint amikor hét éve, legutóbb találkoztunk. Pedig szeptemberben már kilencvennegyedik születésnapját ünnepli…

Itt, Tiburon városában, a San Franciscó-i-öböl északi lagúnájának partján nincs sok oka idegeskedni az embernek, márpedig a stressz a rövid élet titka. A hosszúé pedig a jó házasság. Szinte mindent harmadik feleségemnek, Erzsikének köszönhetek, akivel immár harminckét éve élek boldogságban.

És mi a hosszú házasság titka?

Nézd, fiam, az embernek vagy igaza van, vagy boldog.

Persze az sem árt, ha nem fojtogatják anyagi gondok…

Magyar mércével mérve milliomos vagyok, ittenivel középpolgár. Tiburon egyike azon településeknek az Egyesült Államokban, ahol a legborsosabbak az ingatlanárak, évente nyolcvanezer dollár lenne a telekadóm, de szerencsére azok, akik már fél évszázada itt élnek, vagyis mi, őslakosok csak a tizedét adózzuk. Ha nem így lenne, meg sem engedhetném magamnak, hogy itt éljek.

Pedig 1948-ban egy fillér nélkül érkezett Amerikába. Nem szerette Magyarországot?

Én szerettem, most is szeretem, csak az nem szeretett engem. Sorra tűntek el körülöttem a barátok, ismerősök, s mivel megvolt az útlevelem s az ösztöndíjam az indianai Fort Wayne egyetemére, kivándoroltam. Két évvel később megtudtam egy szomszédomtól, hogy röviddel a távozásom után az ávósok megjelentek egykori lakásomnál, hogy előállítsanak. A szomszédomat faggatták, hol vagyok. „Már kivándorolt” – közölte. „Az nem lehet, itt áll a papíron, hogy Tarics Sándor ebben a házban lakik” – hangzott a válasz. Kiderült, homokszem került a gépezetbe, ennek köszönhetem, hogy még élek.

S a vízben hogyan tudott megélni, hiszen nem kimondott óriás?

Az eszemnek és az éles könyökömnek köszönhetően. Centert játszottam ezzel a termettel. Egyszer Ivády Sándor, aki többször is fogott hátulról, azt nyilatkozta: „Ennek a

Taricsnak sarkantyúk vannak a könyökében.” S még valamit tudtam, amit nagyon kevesen: jobbal, ballal egyformán jól lőttem. El kellett sajátítanom valami olyasmit, ami kuriózum volt, különben Németh „Jamesz”, a világ legjobb centere mellett sohasem tudtam volna bekerülni a válogatottba.

Olimpiai bajnok lett 1936-ban. Milyen emlékeket őriz a berlini játékokról?

Például Jesse Owens győztes távolugrását. Meg azt, hogy csak a máltaiak ellen játszottam, viszont három évvel később, amikor Bécsben immár harmadszor nyertünk főiskolai világbajnokságot, hét gólt dobtam a németek elleni döntőben a kilenc magyar találatból. Ráadásul az akkori idők legjobb bekkje, Bauer szorításában, aki ellen még a „Jamesz” sem tudott játszani!

Kinek köszönheti a legtöbbet?

Komjádi Bélának. Korán meghaltak a szüleim, s Komi bácsi fiaként szeretett. Neki első világháborús sebesülés következtében nem lehettek gyerekei, kárpótlásul a fiatal pólósokat gyámolította. Utolérhetetlen edző, egyszersmind pedagógus volt. Egyszer megkérdeztem tőle: „Komi bácsi, magának miért sikerül minden?” „Azért, fiam, mert magamnak sohasem kértem semmit.” Tanítványainak viszont mindent elintézett.

Nem fordult meg a fejében, hogy hazaköltözzön?

ban megkaptam az állampolgárságot, a magyart nem is tartottam meg. Ettől persze ugyanolyan hazafi maradtam. Tudod, ez sem tökéletes ország, de a legjobb a sok tökéletlen között. Otthon aligha tudtam volna elfogadtatni a találmányomat, persze itt sem ment könnyen. Sohasem feltalálni nehéz valamit, hanem elérni, hogy be is vezessék. Több mint ötszáz iskolát építettek a terveim szerint, a San Franciscó-i városházát, a City Hallt is átalakították úgy, hogy 550 gumipárnát csúsztattak be a falak alá. A japán nagyvárosban, Kobéban is kipróbálták a találmányomat, s amikor jött a hatos erősségű földrengés, minden ház összeomlott a környéken, az én épületemben még a víz sem locscsant ki a pohárból… Mégsem erre vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy alma materem, a Budapesti Műszaki Egyetem – amelynek történetében a negyvenhetedik magántanár vagyok – az Egyetemi Tanács tiszteletbeli tagjává fogadot