A januári kézilabda-világbajnokság után készült statisztika azt mutatja, hogy Gál Gyula nyolc meccsen szerepelt, ezeken 51 alkalommal vette célba a kaput, 43-szor eredményes is volt, vagyis 81 százalékos teljesítményt nyújtott. Kívülről ugyanakkor úgy tetszett: a magyar válogatott beállója százszázalékos produkcióval rukkolt elő, szakértők állítása szerint a 30 éves beálló pályafutása legjobb formájában van. A felfelé ívelő karriervonalon nem szabad csodálkozni: a kézilabdapálya mellett gyerekeskedett, két fiú édesapjaként pedig azon belül tölti mindennapjait.
Gál Gylua
Született: 1976. augusztus 18., Várpalota Magassága/testsúlya: 193 cm/115 kg Posztja: beálló Klubjai: Várpalotai Bányász , VÁÉV-Bramac, H. Szondi SE, Fotex Veszprém, Dunaferr SE, Komló BSK, Dunaferr SE, MKB Veszprém KC Első válogatottsága: 1999. március 15., Göteborg (Franciaország, 22–22) Válogatottsága/góljai: 117/275
Legjobb eredményei: olimpiai 4. (2004), vb-6. (2003), vb-9. (2007), Eb-9. (2004), Eb-13. (2006), Világkupa-7. (2004), BL-2. (2002), KEK-2. (2000), Szuperkupa-2. (2002), Szuperkupa-3. (2000), ifjúsági Eb-8. (1994), 6x magyar bajnok, 5x MK-győztes, az év legjobbja (2006)
Gál Gylua
Született: 1976. augusztus 18., Várpalota Magassága/testsúlya: 193 cm/115 kg Posztja: beálló Klubjai: Várpalotai Bányász , VÁÉV-Bramac, H. Szondi SE, Fotex Veszprém, Dunaferr SE, Komló BSK, Dunaferr SE, MKB Veszprém KC Első válogatottsága: 1999. március 15., Göteborg (Franciaország, 22–22) Válogatottsága/góljai: 117/275
Legjobb eredményei: olimpiai 4. (2004), vb-6. (2003), vb-9. (2007), Eb-9. (2004), Eb-13. (2006), Világkupa-7. (2004), BL-2. (2002), KEK-2. (2000), Szuperkupa-2. (2002), Szuperkupa-3. (2000), ifjúsági Eb-8. (1994), 6x magyar bajnok, 5x MK-győztes, az év legjobbja (2006)
– Gyerekkorában melyik csapatnak szurkolt, a Bakony Vegyésznek vagy a Várpalotai Bányásznak? – Mindkettőnek! – vágta rá határozottan Gál Gyula. – Édesanyám a Vegyészben játszott, édesapám pedig sokáig a Bányász elnöke volt. A várpalotai sportcsarnok elsősorban az ő erőfeszítéseinek köszönhetően épült fel, boldog és büszke vagyok, hogy immár a nevét viseli. Jó érzés elhaladni mellette. Egyébként még Várpalotán éltünk, amikor az akkor Bramac néven szereplő csapatnak is szurkoltam. Mondtam is apunak, figyeld meg, leszek én még veszprémi játékos! Örülök, hogy célomat elértem, csak azt sajnálom, hogy apu nem élhette meg a sikereimet…
– Képzelem, mit szóltak volna otthon, ha azzal áll elő, hogy, teszem azt, sakkozó vagy síugró szeretne lenni. – Ó, választhattam volna én bármilyen sportágat, amit az is bizonyít, hogy kosaraztam és röplabdáztam is. Ám a vér nem válik vízzé: a kézilabdapálya mellett nőttem fel, egy idő után nem volt kérdés, melyik sportágnál kötök ki.
– A termetét elnézve ahhoz sem férhetett kétség, hogy beálló lesz. – Érdemes tudni, hogy a nagypapám huszár volt, alacsony, zömök emberke. Kissrácként rá hasonlítottam: szélem-hosszam egy volt… Aztán elkezdtem gyúrni, és ez lett belőlem. Cseppet sem bánom, hogy a „darálóban” vagyok, megy rendesen a pofozkodás ezen a poszton, rakkolok becsülettel, de mondom, nincs ezzel gond. Amint a jó suszter, aki marad a kaptafánál, tudom én, hol a helyem. Kicsit vicces lenne, ha átlövőként kint röpködnék…
– Hat bajnoki címéből ötöt a Veszprémmel nyert meg, egyet pedig a Dunaújvárossal. Az utóbbinak nagyobb értéke van? – Az értéke ugyanakkora mind a hatnak. Az viszont tagadhatatlan, hogy amikor a Dunaferr-rel az élen végeztünk, az kiugró eredménynek számított. Nagy, sőt hatalmas tett volt, hogy a Fotexet megelőztük, az újvárosi aranynak ennek megfelelően kiemelt helye van. A veszprémi diadalok természetesen szintúgy fontosak számomra, főleg azért, mert évről évre egyre többet tettem értük.
Mirkó István
Gál Gyula a szakértôk szerint most van a csúcson, a játékos viszont abban bízik, hogy még nem jutott fel oda?
– Jól emlékszem, hogy a vendégcsapat játékosaként nem tartozott a veszprémi publikum kedvencei közé? – Nekem is így rémlik… Korábban mindent megtettem, hogy legyőzzük a Fotexet – és persze a Szegedet, a Győrt meg a többi riválist is. Amikor Veszprémbe igazoltam, azt mondtam, bízom benne, hogy befogadnak a szurkolók. A szeretetüket éppen azzal akartam kivívni, amiért nem kedveltek: a mindenáron való győzni akarásommal, a keménységemmel, az időnkénti kétszáz százalékos pörgésemmel, egyszóval a harcmodorommal. A jelekből arra következtetek, sikerült bizonyítanom a drukkereknek is.
– Legutóbb éppen a világbajnokságon. Egy hete, hogy véget ért a torna, aludt már eleget a történtekre. Mi volna a konklúzió? – A vébé után egy nappal ugyanúgy csalódott voltam, mint most. Titkon abban reménykedtem, érmet szerzünk, és a legszebb az egészben az, hogy erre volt is esélyünk, fájdalom, nem éltünk vele. A horvátoktól, a spanyoloktól és az oroszoktól persze ki lehet kapni, a tüske mégis bennem van. Főként, ha eszembe jut, milyen jól rajtoltunk… De ha már a jó pap is holtig tanul, nekünk is okulnunk kell a hibáinkból, és akkor már a következő rangos viadalon, a jövő évi Európa-bajnokságon előbbre léphetünk. Állítom, jók vagyunk, és ha tanulunk a saját kárunkon, még jobbak lehetünk.
– A kiesés után nem győzte dicsérni a dánok küzdőszellemét. Átvehető ez a „nyerni vagy – nyerni” mentalitás? – Át, bizony. Csakhogy közben ügyelnünk kell arra, hogy a létra aljáról ne akarjunk mindjárt a tetejére ugrani, próbáljunk meg fokról fokra feljebb jutni. Az akadályokat folyamatosan kell leküzdenünk, ám az egység ez esetben mindennél többet ér. Úgy tapasztalom, lassan ránk is jellemző lesz, hogy az egyik játékos szenvedélyessége átragad a másikra, de ez még nem elég, a nemzetközi rutin, például, még hiányzik a csapatból.
– A többségből a jó értelemben vett szemtelenség is: kevesen kockáztatnák meg, hogy a hátuk mögött dobják el a labdát, amikor a kiütöttnek vélt norvég együttes már ott liheg a nyakukban. – Kiélezett helyzet volt, gondoltam, teszek egy kísérletet… Elismerem, rizikósnak tűnik, csakhogy ebben a helyzetben a kapus a sablonos megoldást várja, ha ilyen gólt kap, azzal maga alá kerülhet, s ez a mecscset is eldöntheti. Látja, a norvégok ellen is bejött, illetve bement…
– Sokat gyakorolja? – Nem. A „Gál-gól” – merthogy ez a neve – története különben annyi, hogy anyu specialitása volt a svédcsavaros lövés, ő javasolta, próbáljak meg kitalálni valamit. Ez lett belőle. Akadt edzőm, aki tiltotta ezt a megoldást, de tudvalevő, a tiltott gyümölcs a legédesebb… Remélem, néhányszor még borzolom majd vele a szakemberek idegeit.
– Netán légiósként is? – Vannak ajánlataim, a világbajnokság után is kaptam egyet-kettőt, ám ezzel kapcsolatban mindössze annyit mondhatok, Veszprémben nagyon jól érzem magam, megtaláltam a számításaimat, ráadásul a gyerekkori álmom vált valóra azzal, hogy itt játszom. Sportember lévén ugyanakkor izgatnak az új kihívások, így ha adódna egy minden szempontból jobb lehetőség, azt valószínűleg meglovagolnám.
– Szakértők állítják: Gál Gyula most van a csúcson. Egyetért velük? – Amióta Skaliczki László szövetségi kapitány bizalmat szavazott nekem a válogatottban, valóban jól megy a játék. Ellenben nem szeretném kijelenteni, hogy a legjobb vagyok, inkább úgy fogalmaznék: abban bízom, hogy még nem jutottam fel a csúcsra.
– Peking mennyire van messze? – Egyelőre nagy álomnak tűnik az olimpiai részvétel, de, amint meséltem róla, valósult meg már nagy álmom… Megjegyzem, nemcsak Pekingben gondolkodom, a londoni játékokon is szeretnék pályára lépni. Azt az öt évet csak kibírom valahogy…
– Semmi kétség! Árulja el, kinek van több energiája: a Duracell-nyuszinak vagy Gál Gyuszinak? – Szerintem a nyuszi már kipukkadt volna. Igaz, ő egyedül iparkodik, nekem viszont ott van a családom, a csapat és a szurkolótábor, ezúton is köszönöm mindenkinek a támogatást. Nyilvánvaló, szeretteim nélkül nem tartanék itt, a feleségem szó szerint a társam, rajta kívül a két fiam, a hétéves Dominik és a négy hónapos Gyula ad annyi erőt, hogy egy percig se csüggedjek, csak menjek, menjek előre. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám egyben a hobbim is, abból élek, amit a legjobban szeretek csinálni. Miért ne tenném hát oda magam nap mint nap?