Nyug­dí­jazás? Inkább kispad!

Egy pil­la­na­tig sem ta­gad­ja, ne­he­zen vi­sel­te az el­múlt na­po­kat. Más­kor sem kön­nyű, hi­szen több ezer ki­lo­mé­ter­re van ott­ho­ná­tól, ka­rá­csony­kor azon­ban kü­lö­nö­sen ne­héz volt, hogy nem le­he­tett sze­ret­te­i­vel. Az élet azon­ban most így hoz­ta, az 56 esz­tendős Eger­vá­ri Sán­dor­nak nem volt vá­lasz­tá­si lehetősége, hi­szen már szerző­dése alá­írá­sa­kor tud­ta, mun­ka­vál­la­lá­sá­nak nem csu­pán előnyei, hát­rá­nyai is lesz­nek.Idehaza a foci hátrafelé halad

„Örül­tem vol­na, ha ka­rá­csony­kor ott­hon le­he­tek Pomá­zon, de en­nek a vál­lal­ko­zás­nak, a ku­va­i­ti edzős­ködés­nek épp­úgy van hát­rá­nya, mint előnye – mond­ta Eger­vá­ri Sán­dor. – Sze­ren­csé­re olyan vi­lág­ban élünk, hogy webkam­era se­gít­sé­gé­vel nyo­mon köve­thető az is, ami az embertől tá­vo­l zaj­lik. Így lát­hat­tam, amint csa­lá­dom tag­jai kör­be­áll­ják a fel­dí­szí­tett fát, lát­tam, amint meg­aján­dé­koz­zák egy­mást, el­fo­gyaszt­ják az ün­ne­pi va­cso­rát, és lé­lek­ben ott vol­tam ve­lük. Ami­kor Ma­gya­ror­szá­gon edzősködtem, min­dig az fájt, hogy leg­te­het­sé­ge­sebb lab­da­rú­gó­ink kül­föld­re iga­zol­nak, ezért a ha­zai baj­nok­ság min­dig ke­ve­sebb lesz. Sze­gény Zavad­szky Gá­bor ta­valy év ele­ji ha­lá­la­kor ju­tott eszem­be: mi­ért van az, hogy te­het­sé­ge­in­ket nem tud­juk ott­hon tar­ta­ni, fut­bal­lunk mi­ért ve­szí­tett ér­té­kéből? Az­tán edzőként ma­gam is ar­ra kény­sze­rül­tem, hogy ide­gen or­szág­ban vál­lal­jak mun­kát. Hidegku­ti Nán­dor­tól kezd­ve La­kat Kár­olyon át Baróti La­jo­sig és Mezey Györ­gyig ki­vá­ló sza­kem­berek­től ta­nul­tam, ta­nul­tuk a szak­ma for­té­lya­it, csak­hogy a fel­té­tel­rend­szer ott­hon nem a szak­mát se­gí­ti. Hi­á­ba dol­go­zunk a fut­ball­ban har­minc- negy­ven éve, a sport­ág vezetői vé­le­mé­nyün­ket fo­lya­ma­to­san fi­gyel­men kí­vül hagy­­ták, és szak­­mai kér­dé­sek­ben fel­ké­szü­let­le­nül, hi­bá­san dön­­töt­tek.”

Eger­vá­ri Sán­­­­dor nap­ra­kész a ma­­gyar fut­ball­ból.

A Du­na Te­levízó köz­ve­tí­té­se­i­nek há­la rend­sze­re­sen lát­ja a baj­no­ki mérkőzéseket, és úgy vé­li, nem előre, ha­nem vis­­sza­fe­lé lép­ke­dünk. A klu­bok a túl­élé­sért küz­de­nek, a szak­ma­i­ság nem szá­mít, ezért a sport­ág jövőképe sem ró­zsás. Ettől füg­get­le­nül a mesteredzőnek hi­ány­zik a ma­gyar fo­ci, hi­szen – mint mond­ja – „gyö­ke­rei” ide kö­tik, és sze­ret­ne va­la­mit vissza­ad­ni a ma­gyar lab­da­rú­gás­nak, ame­ly­től so­kat ka­pott, de ide­ha­za már-már zsák­ut­cá­ba ju­tott. Nem akar­ta a nyug­dí­jas edzők éle­tét él­ni, e kény­szer­pá­lyát ki­ke­rül­ve in­kább el­fo­gad­ta a ku­va­i­ti fel­ké­rést.

Ka­rá­csony­fa-dí­szí­tés he­lyett irány a si­va­tag!

Amikor van munka, nincs gond, ám az ünnepek táján elszorul az Európából érkezett edző szíve… Ku­va­it­ban de­cem­ber vége felé nem a karácsonyi készülődés volt a legfontosabb: eb­ben az idősza­k­ban a leg­több hívő em­ber igyekezett el­jut­ni Mek­ká­ba. A ku­va­i­ti­ak jelen­tős ré­sze ki­köl­tö­zött a si­va­tag­ba, őrizve a ha­gyo­má­nyokat. A ma­gyar em­ber pedig szinte egyedül maradt… Még szerencse, hogy a be­vá­sár­ló­köz­pont­ok­ban árul­tak fel­dí­szí­tett műfenyőket – így azért volt némi ün­ne­pi han­gu­lat.

A ha­zai kap­cso­lat ren­ge­te­get je­lent

„A lis­tavezető el-Ku­va­it el­le­ni mérkőzésünk az el­len­fél nem­zet­kö­zi kö­te­le­zett­sé­ge mi­att el­ma­radt, a második helyen állunk – te­kin­tett vis­­sza a sze­zon­ra Eger­vá­ri Sán­dor. – Jó fél évet zár­tunk, úgy tűnik, a csa­pat­épí­tés­sel is jól ha­la­dunk. Az egyik leg­ki­szá­mít­ha­tób­ban működő klub­nál dol­go­zunk, s itt meg­be­csül­nek ben­nün­ket. Tűn­jék szen­ti­men­tá­lis vé­le­mény­nek, de szá­mom­ra sokat jelent, hogy régebbi játékosaim a mai napig megkeresnek. Büsz­ke va­gyok ar­ra, hogy ezek az em­be­ri kap­cso­la­tok nem hal­tak el. Ta­lán el­hi­szik, hogy több ezer ki­lo­mé­ter­re Ma­gya­ror­szág­tól, a ma­gyar lab­da­rú­gás­tól mi­lyen fon­tos ez ne­kem.”