Aki átlépi a labdát

Jellemző rá, hogy senki sem ismerte fel, miközben a felső páholyokig felbaktatott a lépcsőn. Az 1943. június 14-én született Pieter Johannes – becenevén Piet – Keizer volt a vendég, akinél csak hárman játszottak többet az Ajaxban, ő 364 mérkőzésig jutott. BEK-győztes, világbajnoki ezüstérmes, egyike a sportág klasszikusainak. Popovics Sándor, a Hollandiában élő magyar edző vette rá, hogy nyilatkozzon a Nemzeti Sportnak.

– Mindig ennyire nehezen ad interjút?
– Sohasem adok – mondta Piet Keizer. – Hidegen hagynak ezek a megkeresések, és otthon már jó ideje nem is találkozom ilyen kéréssel, nyilván azért, mert már jól ismernek.

– Akkor már értem, hogy az interneten néhány soron kívül semmit sem találtam önről, ami egyáltalán nem jellemző egy ekkora egyéniségre. Miért kerüli a nyilvánosságot?
– Mert nem szeretem. Az én dolgom sohasem a szereplés volt, hanem a játék. Az sem izgatott, mennyire vagyok népszerű, csak az érdekelt, hogy a pályán a maximumot nyújtsam. Minden más közömbös. Én mindig a pályán éreztem jól magam, nem pedig az aláírásvadászok között, hiszen ott kellett megmutatnom, mire vagyok képes, és ez volt az egyetlen cél, amely a szemem előtt lebegett.

A FAPAPUCSOS FOCITÓL A SZTÁROK FUTBALLJÁIG

– Mindig is a futball töltötte ki az életét?
– Természetesen. Tizenkét éves voltam, amikor igazolt az Ajax, és nem is játszottam más klubban. Hat évvel később már bemutatkozhattam az első csapatban, ez ezerkilencszázhatvanegyben történt, és egy tudatos út egyik fontos állomása volt. Nem akartam csillogni-villogni, klubokat cserélni, engedni a csábításoknak, csak a játék volt a fontos.

– Az ön karrierje egybeesik a holland futball felemelkedésével. Egy honfitársa szerint a hatvanas évek elején a hollandok még fapapucsban játszották a futballt, de az évtized végén már a világ élvonalába tartoztak. Hogyan sikerülhetett ez?
– Közhelyes lesz a válaszom: szisztematikus, kemény munkával. Jöttek remek edzők külföldről, mint például az osztrák Ernst Happel, akik rengeteget lendítettek nálunk a sportágon, majd felnőtt egy-két holland egyéniség is a szakmában, elsősorban Rinus Michelsre gondolok, ők honosították meg nálunk a profi felfogást. Egyre több remek edző dolgozott a sportágban, a tehetségek pedig szinte özönlöttek a klubokba.

– Ez rendben van, de a nagy kérdés a miért. Miért özönlöttek, ha példaképeik nemigen lehettek a múltból?
– Nehéz erre felelni. Bizonyára tudja, hogy a németeknek a vesztes háború után a berni világbajnoki döntő, éppen a magyar válogatott legyőzése adott vissza rengeteget a nemzeti önérzetükből. Az olaszok a filmjeikkel, az angolok a beatzenével robbantottak. Mi, hollandok a futballban találtuk meg ezt a kitörési lehetőséget. Kis ország vagyunk, és ez kézenfekvő lehetőségnek kínálkozott arra, hogy megmutassuk magunkat.

JOHAN CRUYFF A PASSZAIBÓL LŐHETETT CSODAGÓLOKAT

– Johan Cruyff-fal – a holland sajtó szerint – királyi párt alkotott. Állítólag ön volt a kezdet, ő pedig a vég abban az értelemben, hogy a gólhoz vezető akciók öntől indultak, ő pedig befejezte őket. Jogosak ezek a jelzők?
– Bizonyára jogosak, de azért ne felejtse el, hogy Johan kiszolgálása közben rúgtam úgy száznyolcvan gólt is...

– Mégis azt írják, hogy az ő árnyékában töltötte pályafutását, amit persze lehet úgy is értelmezni, hogy ha ő nincs, akkor ön lett volna a legnagyobb.
– Ezen nincs értelme spekulálni. Én még klasszikus szélső voltam, akinek az volt a feladata, hogy kiszolgálja a belső csatárokat. Mint említettem, sohasem izgatott a hírnév, ezért az sem érdekel, hogy ki volt a jobb és a legjobb meg a legeslegjobb. Johan Cruyff mindenesetre zseni volt, nem véletlenül sorolják a sportág halhatatlanjai közé.

– Jóban voltak?
– Jóban.

– Pedig azt olvastam, amikor Barcelonába szerződött, ön az asztalon táncolt örömében.
– A tánc és az asztal igaz, de én Rinus Michel távozását ünnepeltem, nem Johan Cruyffét.

– Ennyire rossz volt a viszonya az edzőjével?
– Maradjunk annyiban, hogy sok nézeteltérésünk volt. De ez régen történt, nincs jelentősége.

– Ehhez képest egy évvel később, ezerkilencszázhetvennégyben harmincegy évesen visszavonult. Meglepő, hogy a németországi világbajnokságon alig játszott.
– A svédek elleni meccsen nem ment a játék, ezért kimaradtam a csapatból.

– …és a szövetségi kapitányt Rinus Michelnek hívták.
– Igen, de mint mondtam, ez már régen történt, ne is beszéljünk róla.

– Az igaz, hogy a visszavonulásakor megfogadta, hogy soha többé nem rúg labdába? Azt hallottam, hogy a fia egyik meccsén a partvonal mellett állt, és átlépte az ön felé guruló a labdát a fogadalom miatt.
– Ez igaz, és a történet is bizonyítja, állom a szavamat.

– Miért tette ezt a fogadalmat?
– Miért ne?

– Akkor hagyjuk. Magyarokkal kapcsolatos emlékei vannak a pályafutásában?
– Tudtommal nincsenek.

– Akkor segítek: Kovács István.
– Tényleg! Remek edző volt, és a legjobbkor jött az Ajaxhoz. Rinus Michels katonásan szigorú ember volt, és a távozása után a csapatnak éppen olyan lezser, közvetlen emberre volt szüksége, mint Kovács István. Őt egyébként remek taktikusnak ismertem meg, szerettem vele dolgozni.

– Egy másik név: Varga Zoltán. Vele együtt játszott, miután ő elhagyta Magyarországot.
– Emlékszem rá. Roppant rokonszenves srác volt, istenáldotta tehetséggel.

– Milyen munkát végez most az Ajaxnál?
– Technikai tanácsadó vagyok. Járom a kontinens pályáit, segítem Henk ten Cate vezetőedző és Martin van Gelle technikai igazgató munkáját.

A magyar rangadó nem kápráztatta el

– Ez ügyben jár most éppen Magyarországon?
– Igen. Popovics Sándor komoly szaktekintély nálunk, jó kapcsolatban áll Henk ten Catéval is, és ők javasolták, nézzünk körül itt. Elsősorban az agárdi futballakadémián és az MTK-ban. Két ifjúsági meccset néztünk meg Bodajkon, majd az MTK Debrecen elleni mérkőzését.

– És hogyan tetszett, amit láttak?
– Még vissza kell jönnünk, hogy megalapozott véleményt alkothassunk.

– Most éppen diplomatikus?
– Megtanultam annak is lenni. A lényeg, hogy még visszajövünk.

– És a magyar rangadó?
– Akkor most ne legyek diplomatikus? Az az igazság, hogy Hollandiában ez a mérkőzés nem számítana rangadónak, nem kábított el a színvonal. Ám az MTK-ban szinte csak nagyon fiatalok játszottak, láttam tehetségeket, ügyes játékosokat, és még bizonyára sokat fejlődnek majd.

– Az igaz, hogy elsősorban Hrepka Ádámra és Németh Krisztiánra kíváncsiak?
– Nem, ezt határozottan cáfolom. Mi mindenhova elmegyünk, szerte a világban figyeljük a fiatalok mezőnyét, de MTK-s kiszemeltjeink jelenleg nincsenek.