„Állandóan futballozunk”

– Tiszteletem, ezredes úr! Hogy szolgál az egészsége?
– Köszönöm a kérdést, fiam, rendben vagyok – erősíti meg a látszatot Komora Imre. – A vérnyomásom ugyan nem mindig tökéletes, élem a hatvanhat éves nyugdíjasok békés, polgári életét. Ahogy az ebben a korban lenni szokott, a legnagyobb öröm akkor ér, amikor jönnek az unokák, na, akkor visszafiatalodom legalább egy esztendőt… Dóri és Zsanett már nagylány, előbbi húsz, utóbbi tizennégy, ők már nem diktálnak olyan kemény tempót, ám a kis Botonddal nehéz lépést tartani. Kétéves, mindene a foci, bármikor leveszem a lábáról, ha előkapom a labdát.

– Csodálkoztam volna, ha nincs a kertben labda.
– Látott már susztert kaptafa nélkül? Még kiskaput is talál a tárolóban: Botond legutóbb azt kapta tőlünk születésnapjára. Azóta állandóan futballozunk. Becsületszavamra mondom, háromévesen nem tudtam úgy megrúgni a labdát leszorított lábfejjel, ahogyan most ő.

– Ebben a kertben én is örömmel fociznék.
– Remek észrevétel! A gondosan ápolt gyep nekem mindig fontos volt, Kispesten vagy a Népstadionban éppúgy, mint Révfülöpön. Annyi a különbség, hogy amíg másutt a pályamunkások feladata volt a pálya karbantartása, addig itt én felelek a környezetért. Hatszáz négyszögöles kertet kell rendben tartanom, van is teendő bőven. Általában tíztől négyig dolgozom, a munkabérem anynyi, hogy óránként megiszom egy hűsítő fröccsöt.

Lábteniszben mesterek voltak Tichy Lajossal

– Fűnyírás közben eszébe jutnak a régi szép idők?
– Néha jó nosztalgiázni. Nemrég Szepesi György járt nálam, a tévéműsorának voltam a szereplője, élvezet volt vele feleleveníteni negyven-egynéhány év emlékeit.

– Ha azt kérem, hogy a legkedvesebbet ragadja ki, a lehetetlennel próbálkozom?
– Feladja a leckét, az biztos. Várjon csak… Talán ezerkilencszázhatvannégy. Alighanem az az év sikerült a legjobban, az olimpián aranyérmesek lettünk, az Európa-bajnokságon harmadikként végeztünk. Ugyanakkor büszkén mesélek arról is, hogy minden idők legsikeresebb Honvéd-edzője vagyok, még az ötvenes évek legendás csapatát is felülmúltuk a Nagy Antal, Garaba Imre, Détári Lajos-féle gárdával. Játékosként, bár tíz kerek évig voltam kezdő Kispesten, egyszer sem jutottam a csúcsra, edzőként viszont kárpótolt a sors. Három bajnoki aranyon és egy bronzon kívül két kupagyőzelem jelenti ezt a bizonyos kárpótlást. Egyébként, tudja, miért olyan nehéz a Real dolga?

– Mert jobb a Barcelona.
– Nem. Azért, mert mindenki a Realt akarja megverni. A Honvéddal is ez volt a helyzet, mindenki minket akart legyőzni.

– Ami szakvezetőként összejött, futballistaként miért nem?
– Ma sem tudom. A Dózsa és a Vasas nagyon erős volt akkoriban, mi pedig rendre elcsúsztunk egy banánhéjon. Volt, hogy egy, volt, hogy két ponttal maradtunk le az első helyről. Holott a Honvéd is olyan klasszisokat vonultatott fel, mint Bozsik, Tichy, Sipos, Kotász vagy éppen Tusinger.

– Ki volt a legjobb barát közülük?
– Tichy és Sipos Feri! Csodálatos embert veszítettem el, amikor Lajos meghalt. Mellesleg a legjobb lábteniszpartnerem is ő volt: már edzőként ténykedtem, amikor Garabáékat öt-tíz ponttal „ütöttük”. Jöhetett bárki, vereségre volt ítélve.

– Tichy Lajos mutatványaként ismerjük ugye az aprópénz ingzsebbe történő emelését. Önnek akadt valamilyen trükkje?
– Én, a Szombathelyről felkerült gyerek, akiért azért aggódtak a szülei, nehogy elüsse a pesti villamos, csak tanultam Lajoséktól. Hatvanegy őszétől kezdve volt három év, amikor a Bozsik, Tichy, Komora belsőhármassal állt fel a Honvéd, a társaim olyan nagy tudású emberek voltak, hogy csak lestem őket. A legszebb az egészben, hogy később, amikor szavazni kellett, a többiek engem választottak meg csapatkapitánynak. Életemben egyszer voltam csere. Egerben játszottunk, az edzőnk, Mészáros Dodó bácsi azzal jött oda hozzám: Imre, szeretném kipróbálni a nemrég igazolt Pintért, légy szíves, ülj le a padra. Tisztességesen járt el, egy rossz szavam sem lehetett, de a következő, a Vasas elleni hazai meccs után, harminckét évesen azt mondtam: köszönöm, elég volt. Hú, de elkanyarodtam Tichytől! Szóval, hogy akadt-e specialitásom? Igen, akadt: a padon ülve váltott lábbal én dekáztam a második legtöbbet.

Détári lajossal sem kivételezhetett

– Ki előzte meg?
– Hogyhogy ki? Hát a Lajos! Ő mindenben az élen járt. Hogy ezt érzékeltessem: Bozsik Cucu mindig remekül szolgálta ki Tichyt, aki zsupsz, már bombázta is a labdát az ellenfél kapujába. A gólokkal közben én sem maradtam adós, csakhogy Lajos rendre többet lőtt nálam. Egy idő után bátorkodtam megkérdezni Cucut, hogy nekem mikor ad olyan passzokat, mint Tichynek, mire ő rezzenéstelen arccal rávágta: majd ha úgy rúgsz, mint ő… Igaza volt.

– Később, szakvezetőként volt dolga olyan játékossal, aki befért volna önök közé?
– Détári Lajos mindenképpen.

– Nem elfogult?
– Azért, mert a vőm volt, meg Dóri és Zsanett édesapja? Nem. A szakmát mindig is külön tudtam választani a családtól. Dömének inkább csak hátránya származott abból, hogy a lányomnak udvarolt. Az öltözőben feleannyit dicsértem, mint kellett volna, ráadásul mindig pontosan tudtam, mikor ért haza… Örülök, hogy a Honvédnál, majd az Olympiakosznál is jelentős sikereket értünk el együtt, most pedig nagyon szurkolok neki, hogy a kis Bozsikkal eredményesek legyenek a válogatottnál.

Manapság csak révfülöp-meccsre jár

– Még én is láttam edzőként üvölteni…
– Tényleg láthatott. Ha valami nem tetszett, felemeltem a hangom. Sőt egyszer rettentő dühös voltam a szünetben, úgy „megküldtem” jobbal a szemetest, hogy végigrepült az öltözőn. Ha nyertünk, akkor madarat lehetett fogatni velem, nem kérhettek olyasmit a játékosok, amire ne bólintottam volna rá. Ha viszont kikaptunk, hét közben olyan edzéseket vezettem, hogy a fiúk majd’ összecsinálták magukat, és már csak azért is győztek a hét végén, hogy visszavegyek a tempóból. Szigorú voltam, nem csupán a rangadók előtt kopogtattam be a labdarúgókhoz, hogy sportszerűen készülnek-e, ha kellett, büntettem is, ám mindent az együttes és a játékosok érdekében tettem. És az élet engem igazolt: legtöbbjük nem csak a futballpályán vitte sokra.

– Mikor járt utoljára Honvéd-meccsen?
– Könnyebbet kérdezzen. Kispesten csúnyán elbántak velem. Háromszázhárom bajnokin játszottam, edzőként százhatvanhét találkozón ültem a kispadon, voltam menedzser, vezettem a szakosztályt, dolgoztam klubigazgatóként, szóval negyven évig a mindenem volt a Honvéd. Aztán néhány esztendeje félreállítottak, és ezt a mai napig nem tudom megemészteni. Szurkolok, persze hogy szurkolok a Honvédnak, tessék, most is piros ing van rajtam, a tévében meg is nézem a csapatot, de a meccsre járás egyelőre kimerül a Révfülöp hazai találkozóinak megtekintésében. Két hamvas szilvapálinka közben jókat anekdotázunk a cimborákkal, ha igény van rá, szívesen felelevenítem az emlékeimet, vagy áradozom az unokáimról. Azt hiszem, ilyen egy boldog nagypapa élete.