„A hibáinkból is okulni kell”

– Nem lehet mással kezdeni: gratulálok!
– Igazán köszönöm, a csapat nevében – mondta Bozsik Péter.

– Ritkán látni magyar válogatottól ilyen jó futballt, legalábbis mostanában.
– Nagyon kedves, de csapdába esnénk, ha most elhinnénk, hogy minden nagyszerű. Voltak hibáink, nem is egy, és nem tagadom, ezek miatt kissé bosszús vagyok.

– Elnézést, jól hallottam? Bosszús? A mai magyar futballban egy idegenben elért győzelem bárki ellen kalaplengetést érdemel. Főképp, hogy a következő Európa-bajnokság egyik házigazdáján, a világranglistán bennünket több mint húsz hellyel megelőző ellenfélen kerekedünk felül…
– Természetesen az Európa-bajnoki selejtezőkre való felkészülés hajrájában vagyunk, és ilyenkor mentálisan rengeteget számít az eredmény. A közönség szempontjából szintén, de nekünk, magunknak is, hiszen önbizalommal kezdhetjük meg a norvégok elleni összetartást. Ugyanakkor azt gondolom, rengeteget kell még fejlődnünk, és a hibáinkból is okulni kell.

– Ilyen első félidő után a legtöbb edző ünnepeltetné magát, hagyná, hogy a vállán vigyék hazáig, és jól kiosztana mindenkit a futball körül, hiszen lám: háromszor három napot töltött a játékosaival, és azok így is tudnak futballozni.
– Nem mondom, hogy nem tetszett, amit a csapat az első félidőben helyenként nyújtott, vagy nem voltam rendkívül boldog a góljainknál, de hadd tegyem hozzá: az utolsó percben ide-oda pattogó labda, amelyet végül az egyik hazai játékos sarokkal küldött a kapura, simán bemehetett volna. Akkor kétgólos előnyünk után döntetlenről beszélnénk úgy, hogy az ellenfélnek kidolgozott helyzete voltaképpen nem is volt. Látni kell a hibákat, különben nem lépünk előre.

– A legutóbbi válogatott találkozón, Manchesterben is feltűnt: a magyar csapat tagjai megbecsülik a labdát, és sok passzal próbálják akaratukat rákényszeríteni az ellenfélre.
– Hadd kérdezzem meg: itt, Grazban, a második félidőben is tapasztalta ezt?

– Nos… Nem annyira.
– Én sem, és ennek nem örülök. Azt gondolom, az ön által említett mérkőzésen Anglia ellen, amikor kikaptunk három egyre, a labdatartás kimondottan jól ment, jobban, mint most. Ott sem akcióból kaptuk a gólokat, hanem David Beckham két szabadrúgása után találtak be a hazaiak. Ezúttal két szöglet okozott zavart, a másodikat megúsztuk, de ez azért figyelmeztető. Ami az összképet illeti: valóban, ahogy ön mondta, a labda megtartása kulcsfontosságú, ezt gyakoroltuk eddig, és igaz, néha remekül megvalósították a srácok, amit kértem. És meglehet, ünnepelhetnénk ezt a valóban szép sikert, de szerintem azzal kell foglalkoznom, hogy a szünet után mindez miért nem sikerült úgy, mint előtte? Tudom, vasárnap többen játszottak, hétfőn hazautaztak, kedden ide, Grazba buszoztunk órákon át, tehát nem sok időnk volt felfrissülni. Nem vagyok meglepve, hogy fáradtak, ziláltak voltunk, de látni kell: ha nem nálunk van többet a labda, hanem nekünk kell állandóan visszaszerezni, akkor nehezen jutunk előre. Magam úgy érzem, Manchesterben jobban futballoztunk, itt azonban sikerült két gólt szereznünk, de ez az ellenfelek hozzáállásán is múlt.

– Szóba került az osztrákok gólja: úgy tűnt, a hazaiak többször is próbálkoztak a kisszöglettel, és a mieink erre nem reagáltak. Hogyan látta ezt?
– Elaludtunk, nem figyeltünk annyira, mint kellett volna.

– Ahogy ígérte, állandó keret kialakítását tervezi: ez az a csapat, amellyel nekivágna az Európa-bajnoki selejtezőknek?
– Nem számoltam meg, de tizenöt játékos, aki itt volt Grazban, az első, Új-Zéland elleni találkozón is a keretben volt. E tekintetben az állandóságra törekszünk, ugyanakkor ez nem zárt, megközelíthetetlen válogatott: aki kivívja a jogot, számíthat a meghívóra.

– Senki sem bizonyítja ezt jobban, mint a második gólt szerző Horváth András. Meghívásával sokakat meglepett, a kezdőcsapatba jelölésével pedig mindenkit. Döntése után miként éli meg az edző, hogy az újonc fantasztikus gólt szerez?
– Tudtam, hogy András jól rúg, és nem tagadom: amikor a kipattanó labdára indult, eszembe jutott: de jó lenne, ha… Ragyogó érzés volt látni egyfelől a gólt, másrészt megélni a játékosból kirobbanó örömöt, ahogy szaladt felénk, a kispadhoz. És nem volt rossz közelről tapasztalni, hogyan ünneplik őt a többiek. Önigazolás? Manchesterben azt éreztem: a mezőnyben jól játszunk, de kapura nem vagyunk elég veszélyesek. Ezért kerestem egy középpályást, aki bátran fellép az akciókhoz a második hullámban, úgymond ráerősít a támadásainkra, és kapura is veszélyes. Horváth András bizonyította, hogy a keretbe be lehet kerülni, sőt a csapatba is. Ezzel együtt azt hiszem, az az egészséges, ha a csapat magja állandó, s legfeljebb két-három ember cserélődik. Nem lehet minden meccsre új csapatot építeni. ---- Fáradtan hagyta el a vendégöltözőt Gera Zoltán, aki a 10. percben lőtt góljával nagy lökést adott a csapatnak.

„Horváth András tette ki a szélre a labdát, ahol Huszti Szabolcs átvette, majd beívelt középre – mondta Gera Zoltán. – A bal kapufánál érkeztem, de a védőm jól helyezkedett, és úgy éreztem, ezzel kizár a játékból, nem tudok a labdához férni. Aztán ahogy hullott le a labda, belülről, a védő bal keze felől megpróbáltam belépni mellé. Ő talán azt hitte, a beadás elmegy majd előttünk, de beugrottam, és bele tudtam kanalazni a labdába. Közel voltam a kapuhoz, így a lövés meglephette a kapust, aki beleért ugyan a labdába, de akkor már láttam, hogy bekocog a sarokba…”

Gera Zoltán különösen örült a találatnak, mert a válogatottban legutóbb Izlandon, 2005 júniusában értékesített két tizenegyest is.

„Az első félidőben időnként szépen játszottunk, és ami ennél fontosabb: eredményesen is – tette hozzá Gera Zoltán. – Kitűnő közönségünk van, érezni, hogy szeretik a csapatot, és mi ezt igyekszünk azzal meghálálni, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk a győzelemért. Remélem, a norvégok ellen minél többen eljönnek majd segíteni nekünk.”

És ami külön említést érdemel: az idegenbeli siker után néhány perccel a gólszerző másra is tudott figyelni.

„Nagy örömmel hallottam az öltözőben, hogy a Róth Antal és Pölöskei Gábor vezette U21-es csapat öt nullára nyert, hadd gratuláljak ezúton is a srácoknak – mondta a középpályás. – Magyar csapat ritkán ér el ilyen sikert, minden elismerést megérdemelnek a fiatalok – csak így tovább!”


„Várjatok csak, hol is találkozzunk? Megvan: a kapu mögött, ahová rúgtam a gólt!” – igazította útba hozzátartozóit hordozható telefonkészülékén Horváth András, aki a jelek szerint hamar kiismerte magát a grazi stadionban. A Sopron középpályását ugyanakkor megismerték az emberek, aki eddig nem tudta volna, hogy lövőereje vetekszik egy lóéval, az most már tisztában van vele: a kaputól 20-25 méterre legfeljebb akkor érdemes szabadon hagyni a 26 esztendős futballistát, ha nincs játékban a labda.

„Rendkívül boldog vagyok, hogy így sikerült a bemutatkozásom – próbálta azért mégiscsak leírni örömét az első válogatott mérkőzése után amilyen mosolygósan, annyira megszeppenten nyilatkozó fedezet. – Ennél szebb debütálásról álmodni sem lehet, habár ilyesmiről még ábrándozni sem mertem volna. A bajnoki meccseken rendre a második hullámban érkezve igyekszem veszélyeztetni az ellenfél kapuját, most is alig vártam, hogy hasonló szituációba kerüljek. Aztán egyszer csak elém pattant a labda, és durr! Mindenkinek azt kívánom, hogy gyakran kerítse olyan érzés a hatalmába, amely abban a pillanatban engem. Ezért már megérte labdarúgónak szegődni. ”

A 136. osztrák–magyart megelőző összetartás kezdetekor Horváth András csupán reménykedett abban, hogy meghívása egyúttal debütálással párosul; hogy a kezdő tizenegy tagja lehet, abba még akkor sem akarta beleélni magát, amikor a hétfő délutáni, zárt kapus tréningen úgy állt fel a csapat, ahogy Grazban.

„Voltak arra utaló jelek, hogy Bozsik Péter bizalmat szavaz nekem, de biztos csak akkor voltam a dolgomban, amikor a kapitány hivatalosan is kihirdette az összeállítást – folytatta a nemzeti együttesben, akárhogy is nézzük, „kezdő” játékos. – Nem mondom, volt bennem drukk a találkozót megelőző órákban, talán a gólom után is látszott, mekkora feszültség jött ki belőlem. Hadd tegyem hozzá, a csapattársaknak is rengeteget köszönhetek, Dárdai Pállal és Fehér Csabával az élen folyamatosan biztattak, segítettek. Ha ők nincsenek, meglehet, most mást faggatna. Ezek után az a minimum, hogy ha legközelebb találkozunk, az egész társaság a vendégem egy pizzára. Már csak ezért is bízom benne, hogy lesz legközelebb. Eddig is igen motivált voltam, ám abban biztos lehet mindenki: ez a meccs újabb lökést adott nekem, amíg össze nem esem, addig hajtok majd, hogy újra meghívjanak a keretbe.”

Horváth Andrásban azonban akadt némi hiányérzet a lefújást követően. „Azért látszott, hogy újonc vagyok: az összjátékból nem tudtam úgy kivenni a részem, ahogy szerettem volna, ráadásul be kell valljam, a végére el is fáradtam. Hiába, a nemzetközi találkozók irama más, mint a hazai bajnokiké. Szóval, ha valóban lesz legközelebb, akkor mindent meg kell tennem, hogy felnőjek a feladathoz” – mondta a középpályás, s ebből kiderül, hogy egy percre sem részegítette meg a siker.
Holott öröm nem csupán a pályán érte: amikor az öltözőben bekapcsolta mobilját, már harminc gratuláló üzenettel volt tele a postafiók. „Ilyesmi sem esett meg még velem – hüledezett a 3-as számú címeres mezzel hamarosan egy soproni képkeretezőt felkereső labdarúgó. – Legalább a hazafelé tartó úton lesz mit olvasnom.” ---- DIE PRESSE: „Keserű vereség Magyarországtól”
A lap értékelése szerint az osztrák csapat rendkívül gyenge teljesítményt nyújtott. A tizenegyest, amelyet aztán Kuljic elhibázott, a bíró ajándékaként említik.

DER STANDARD: „Sok munka kell még”
Az újság beszámolójából kiderül, hogy a 12 ezer néző számára csalódást jelentett a hazaiak teljesítmény. A magyar válogatott különösen az első félidőben kerekedett az osztrák csapat fölé.

KURIER: „Ausztria gyászos játékkal veszített”
A lap a legsötétebb jelzőket használja a szerda esti vereséggel kapcsolatban: hideg zuhany, derült égből villámcsapás, hatalmas csalódás.