A kapusváltás veszélye

Jens Lehmann kétségtelenül tökéletesen időzített: nem a téli felkészülés alatt, nem egy szimpla bajnoki szezon közepette, de nem is csak egy közönséges Európa-bajnokságot megelőzően rukkolt ki élete legjobb formájával, hanem egy világbajnokság, pontosabban minden német számára „az igazi” világbajnokság előtt ütötte ki a gólvonal elől az addig pótolhatatlannak tartott Oliver Kahnt. Talán meglepő, de Jens Lehmann igazából hat idei mérkőzésének köszönheti Jürgen Klinsmann bizalmát: mert valószínűtlennek tűnik, hogy a bajnokságban botladozó, az FA-kupáról lemaradó Arsenal kapusa oly nagy kegyben állhatna a német válogatott szövetségi kapitányánál, hogy az kapásból kirúgja évekig megbízhatónak tartott emberét. Ugyanakkor a Bajnokok Ligája döntőjébe jutó Arsenal (amely, ne feledjük, az elvben könnyebb falatnak tartott Villarreal mellett búcsúztatta a Juventust és a Real Madridot is) sorozatban 745 perccel góltalansági csúcsot felállító kapusa már inkább vonzó lehet a kapitány számára. És a hat szuper mérkőzés után így már csak újabb hat szuper meccs kell ahhoz, hogy Jens Lehmann világbajnoki döntőben védhessen...

Hogy jó döntés volt vagy sem az Arsenal légiósát első számú kapussá tenni, az úgyis csak júniusban derül ki. Mindazonáltal Jürgen Klinsmann ezzel a cserével húzott egy merészet. Persze muszájból tette, és nem is feltétlenül Oliver Kahn esetleges gyengébb formája volt az indok (főleg, hogy Oliver Kahn azért Bundesliga-aranyat nyert a Bayernnel), hanem a lépéskényszer. A sokat bírált kapitány az eredménytelenség dacára (bár nemrég a németek megverték az Egyesült Államokat, a szlovákiai vagy a még kínosabb, háromgólos olaszországi vereség aligha erősítette pozícióját) kénytelen volt meghozni a vezéráldozatot. Bár a játékosok természetesen nem szívesen véleményezik a döntést, azért nem nagy rizikó kijelenteni, hogy lesz majd az öltözőben egy Kahn-féle klikk, meg egy Lehmann-klikk.

„Elfogadom a kapitány döntését, de nem tagadom, nagyon rosszul esett” – nyilatkozta annak idején Oliver Kahn, aki eleinte abban sem volt biztos, hogy egyáltalán leüljön-e a kispadra. Most már leül, de könnyen lehet, a világbajnokság után visszavonul. A sértettség nyilván még erősen benne van, ami nem feltétlenül tesz jót a hangulatnak. Na, nem mintha azon sokat lehetne rontani: bár a kincstári optimizmus természetesen jelen van a németek nyilatkozataiban (szép is lenne arról beszélniük, hogy házigazdaként az igazi álom a legjobb tizenhat közé kerülés...), azért kissé félnek is ettől a júniusi megméretéstől. Túl nagyot lehet égni. Michael Ballack a minap például szelíden csak annyit jegyzett meg: „Tekintve, hogy rengeteg a fiatal játékos a keretben, nagyon nehéz jósolni. Ha ők velünk kiegészülve jó napot fognak ki, akár a legjobb négy közé is juthatunk. Ha viszont nem lesz egységes a csapat, a csoportmeccsek is melegek lehetnek.”

Mivel a németek a nem kifejezetten aranyesélyes Costa Ricával, Ecuadorral és Lengyelországgal játszanak, ez meglehetősen visszafogott esélylatolgatásnak tűnik...

És hogy miért ilyen pesszimista Michael Ballack?

Alighanem végignézett a németek keretén. Mert az ugyan kétségtelen, hogy számtalan tehetséges fiatalt tudnak kinevelni Németországban, az már korántsem biztos, hogy éppen egy hazai világbajnokságon a mély vízbe hajítva tudnak ezek a srácok érvényesülni. Hiszen okkal tartunk tőle, a wolfsburgi Mike Hanke, a hannoveri Per Mertesacker vagy a Chelsea tarcsiban szaladgáló Robert Huth nevét még Michael Ballack sem nagyon ismeri...

Van tehát mitől félniük a német szurkolóknak, és ők félnek is becsülettel, a közvélemény-kutatások szerint a drukkerek tizede sem bízik az aranyéremben.
Ez a kisebbik gond: a nagyobbik, hogy egy másik tizede még a csoportkör túlélésében sem hisz...