Már mindenki figyeli a komisz kamaszokat

Az edzőképzésben is dolgozó Both József igencsak alapos munkájára jellemző: az említett borús, fázósan őszi, első találkozó óta a szövetségi edző minden edzést rögzít. A mappa tele van beszámolókkal, az elvégzett munkával, taktikai rajzokkal, felsorolja sok egyéb mellett azt az ötven középpályást, aki ez idő alatt a szakember látókörébe, azaz valamilyen módon a válogatottal kapcsolatba került, a tornák plakátjai, az eredmények, a játékosok fizikai mutatói visszakereshetőek, és még ki tudja, hány adat került még bele.

Minden olvasható itt, ami a Portugáliában a továbbjutásért harcoló 17 évesek elmúlt éveiről tanúskodik. Both József nem egy szakkönyvet megírt már, de ha könyvbe foglalná, miként jutott el ezzel a csapattal idáig, bizonynyal hasznos olvasmány lenne minden, a magyar futballban dolgozó, vagy azért még rajongani tudó embernek. Nem csoda, ha az edző most boldog: beérett a munka.
– Kap visszajelzést otthonról?
– Nem csak otthonról – mosolyodott el Both József, miközben hátradőltünk a Montebelo Hotel halljában a széles, barna ülőgarnitúrán. – Lengyelországból Róth Antal, a 21 évesek mestere írt SMS-t, hogy gratulál, Mezey György hívott, hogy ő évek óta követi figyelemmel, sokszor a helyszínen az ukrán utánpótlásban zajló munkát, és óriási eredménynek tartja, hogy ilyen fölénnyel vertük meg őket. Az edzőképzésben részt vevő kollégák, a szövetségben dolgozók mind-mind írtak, küldtek üzenetet – ezúton is köszönöm nekik. Képzelje, Kuvaitból is jelentkezett egy edzőkolléga, Endrész Pál, aki három évvel ezelőtt segített minket ennél a korosztálynál, és írt, hogy látja az eredményt, és örül a sikereknek. Jó érzés ezeket olvasni, de tudjuk, nem vagyunk az út végén. És bizony mi itt, egymás között, igenis megtisztelőnek tartjuk, hogy az önök lapja a helyszínről tudósít, ahhoz is hozzá kell szokniuk a srácoknak, hogy a média figyel rájuk.

– Meg a szurkolók is. Mit szól a reakciókhoz?
– Akik szorítanak értünk, nem is tudják, mekkora segítséget nyújtanak nekünk. Hogy a fiúk a meccs után a táskát csak bedobják a szobába, a koszos mezt talán még ki sem veszik belőle, máris szaladnak az internetes szobába, és nézik a saját meccsük alatt a hozzászólásokat. Amire beértünk a stadionból, sorjáztak az olvasói levelek: ez az, csak így tovább, bravó srácok, szép volt, fiúk, bízunk bennetek, meg hogy egyétek meg a svédeket is reggelire, és hasonlók. Azt hiszem, fel sem fogják a beírók, micsoda öröm ez e fiatal emberkéknek, milyen büszkék, hogy otthon, ismeretlen focikedvelők ennyire képesek örülni az ő eredményüknek. Hallatlan nagy segítség ez, de egyben felelősség is. Mondtam is nekik: fiúk, mostantól megváltozott az életetek, immáron nem magunk között vagyunk, hiszen figyelnek benneteket, szurkolnak nektek, és várják a sikert.

– Gondolom, így, hogy reális esély van a továbblépésre, nagyon szeretne a negyeddöntőbe kerülni.
– Hogyne, de azt hiszem, mégsem ez a lényeg. Hanem az, ami nekünk mindig is a célunk volt: hogy ezek a gyerekek néhány év múlva felnőttként is felvegyék a versenyt a legjobbakkal, az igazi profikkal. Ki gondolta volna, hogy a görögök a semmiből egyszer Európa-bajnokok lesznek? Nem azt mondom, hogy hamarosan mi nyerjük meg a kontinensbajnokságot, de ezekben a srácokban ilyen hatalmas siker még akkor is benne van, ha a csütörtöki mérkőzés esetleg nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Ne feledje: a házigazdákkal rivalizálunk a továbbjutásért. De ismétlem: a felnőttkori karrier a végső cél, nem most kell nyernünk, bár nyilván jó lenne győzni. Látom, a mezőnyben nincs két ilyen kiemelkedő tudású srác, mint Koman Vladimír és Németh Krisztián, ahogy összejátszanak, ahogy helyzetbe hozzák egymást; nem túlzás, egyszerűen beleborzongok, ha arra gondolok: ezek a fiúk mire lehetnek képesek öt év múlva. A jelentős erőpróbákból kell minél több, és így furán hangozhat, de nem önmagában a csoportgyőzelem miatt lenne jó nyerni, hanem azért, mert a következő szakaszban további erős csapatokkal szemben mérhetnénk le, hogyan is dolgozunk, miben kell fejlődnünk – mert nekünk fejlődnünk kell, nem is keveset.

– Kikerülhetetlen: kész csapatra, nevezetesen az agárdi Sándor Károly Futballakadémiára támaszkodik. Jó az együttműködés?
– Agárdon a legjobbakat gyűjtik össze, hogy a lehető legjobb képzést adják a tehetségeknek, ez pedig tagadhatatlanul segíti a munkámat. Ne higgye, hogy szakmai féltékenység, vagy hasonló van bennem: örülök, hogy az Akadémiát irányító Tamási Zsolt áldozott rá, hogy eljöjjön ide, még be is segít esetenként az edzésbe, megbeszéljük a tapasztalatokat. Kinek jó, ha nincs normális munkakapcsolat, egészséges együttműködés? Nekem, másnak, a gyerekeknek? Ugyan már! Egy a célunk. És sokszor pályát biztosítanak, hogy edzhessünk, labdákat adnak, hogy itt is legyen mivel gyakorolnunk. Persze Agárdon kívül is vannak tehetségek, én rájuk is figyelek, és azért tudni kell, az agárdi srácok négy különböző csapatban szerepelnek. Németh Krisztián a felnőtteknél, mások a juniorban, néhányan a 19 évesek között, egyesek saját korosztályukban, így, együtt csak itt, a válogatottban futballoznak, de nyilvánvalóan nagy előny, hogy rengeteget edzettek, játszottak együtt.

– Csak ide kanyarodunk mindig: jó lenne továbbjutni…
– Hogyne. Magam az elitképzésben hiszek, nekünk az a dolgunk, hogy észrevegyük, fejleszszük a tudásukat, és lehetőséget adjunk nekik, hogy kibontakoztassák a tehetségüket. Ugyanakkor nem lehet mindenki futballista, és mindig magyarázom nekik: akármilyen nehéz is a fárasztó meccs után, vegyétek csak elő azt a fránya matekkönyvet, meg tanuljatok nyelveket, hogy akkor is el tudjatok indulni az életben, ha a karrier nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Nevelni kell őket, ahogy tudjuk, és ehhez szeretetet kell adnunk. De ezeket a fiúkat, legyenek a kamaszkornak megfelelően néha nehezen elviselhetők is, képtelenség nem szeretni.