Bombagól és több nagy védés

Ami a Hidegkuti Nándor Stadion lelátóját illeti, azon az ember már-már úgy érezte magát, mintha nem is magyar bajnokira, hanem nemzetközi kupamérkőzésre ment volna ki. Emitt Détári Lajos, a válogatott szövetségi edzője karolt Dario Bonettibe, a Sopron olasz edzőjébe, s beszélgetett vele, amott a Giuseppe Signorit a bordó-szürkékhez csábító népes olasz menedzsercsoport kapaszkodott fel a főlépcsőn, míg a kezdésre befutott a pillanatnyilag munka nélküli német edző, Uwe Rapolder is, akit nem is olyan régen még lehetséges szövetségi kapitányként emlegettünk a lapunkban. Ennyi szakértő szem előtt illett tehát jól futballozni, hiszen az említett urak azért nyújtogatták a nyakukat a pálya irányába, hogy minél több, külföldre is szerződtethető fiatal játékost lássanak jól futballozni.

Az edzők, a menedzserek jó helyre jöttek: csupa fiatal melegített a meccsre.

A lendületre később nem is lehetett panasz: az MTK a már megszokott, jól koreografált futballal nyitott, mindez leegyszerűsítve úgy modellezhető, hogy a kék-fehéreknél elmosódnak a posztok (a sok futást igénylő játék során például a csatárposztra rendelt Pál Andrásnak alkalmasint vissza kellett lépnie a középpályára a labdáért, és indítania Hrepka Ádámot, illetve Czvitkovics Pétert), míg a Sopron a stabilabb felállást választva, a klasszikus kontrázásra állt be.

Miután sokat támadott, így a hazaiak futballja volt élvezetesebb, szemben a soproniak kissé totyogós, túlságosan is a biztonságra ügyelő futballjával, és a bátorság kifizetődött, hiszen a kék-fehérek szinte folyamatosan a vendégek védekező harmadában tartották a labdát. Dario Bonetti idővel rá is unt erre az öreguras focira: Nicola Silvestrit feljebb parancsolta néhány lépéssel, de mindhiába, mert az első félidő jelentős részében az MTK-pályán sok szép évet eltöltő Rabóczki Balázsnak kellett többet izgulnia a soproni kapuban – és ez igaz volt egészen a lefújásig.

A mérkőzéssel kapcsolatos kritika amúgy néhány szóban összefoglalható: az MTK-ban – a kisebb megingásokat leszámítva – képzettebb játékosok bűvölték a labdát ezen a mérkőzésen, ám merthogy ez önmagában még kevés a boldogsághoz, tegyük hozzá, hogy csapatként is jóval összeszedettebben futballoztak, mint a soproniak. A hazaiak taktikai repertoárjában szinte minden elem szerepelt: gyors passzok kis területen, letámadás, pontos keresztlabdák, távoli lövések, s ez a fajta változatosság kényszerítette a vendégeket arra, hogy a meccs nagy részében meglehetős zavarban asszisztáljanak az MTK-s futballhoz.

Pedig Dario Bonetti mindent megpróbált: a második félidőre kétcsatárossá rendezte át a támadósort (Cristian Cigan beállítását követően jobb is lett csapata teljesítménye, a légiós néhány perc leforgása alaposan megtornáztatta a hazai kaput őrző Végh Zoltánt), de még ez is kevés volt, ugyanis a kék-fehérek több futással, több megindulással, a test test elleni játékot felvállalva, bátrabban és eredményesebben játszottak.

Dicsérhetnénk még a hazaiak mezőnyjátékát – kiemelve Zabos Attila bombagólját –, azonban a tudósítást mégis egy szörnyű közhellyel kell zárnunk: ismét beigazolódott az, amit a futballban aranyszabályként emlegetnek a csapatösszeállítás kapcsán, azaz, végy egy jó kapust! Végh Zoltán ugyanis néhány percnyi parádéba belezsúfolta mindazt, ami egy profi játékos legfőbb ismérve: nagy bravúrokkal járult hozzá az MTK megérdemelt sikeréhez. ---- M ---- &