Siratják a nagy esélyüket

Antero Niittymäki lett a legjobb kapus és az olimpiai hokitorna MVP-je, Teemu Selänne pedig a legjobb csatár, csupán Kenny Jönsson tudta elhozni a legjobb bekknek járó elismerést. De a média által megválasztott All Star-csapatban a hat poszt közül is négy az övék. Niittymaki a legjobb kapus, a hátvédpár egyik tagja Kimmo Timonen, a csatártrióban pedig ott van Saku Koivu és Selänne. Ide csak Alekszander Ovecskin fért be, hátra pedig Nicklas Lidström.
Utóbbi jogosan. A veterán hátvéd döntötte el ugyanis az olimpiát – a svédek javára.

Megérdemelten nyerték meg az aranyat – más kérdés, hogy a finnek legalább ennyire megérdemelték volna. Mert ők a másfél hét alatt jóval többet tettek az elsőségért, mint a svédek. Mármint a jégen, a palánkok között. Ők az összes meccsen a maximumot adták, és a fináléig meg is nyerték valamennyit. A svédek Salt Lake Cityben apait-anyait kipréseltek magukból, hogy csoportelsőként a másik kvartett leggyengébbjét kapják – ám ráfizettek: a fehéroroszok sikerét azóta is emlegetik. Most éppenséggel szándékosan ráléptek a fékre, hogy megint nyugisnak tűnő negyeddöntőt játszhassanak – így két randa vereséggel (0–5 az oroszok, 0–3 a szlovákok ellen) is össze tudtak kerülni Svájccal. A többit ismerjük: energiatakarékos menet a fináléig, majd ott a finnek bedarálása.

„Azt hiszem, a meccs folyamán szinte mindvégig azt éreztük, hogy jobban játszunk, hogy több erőnk van. Ők valahogy nem tudtak úgy utánunk jönni, ahogy szerettek volna” – szólt a svéd szövetségi kapitány, Bengt Ake Gustafsson értékelésének egyik legfontosabb mondata. Való igaz: ahhoz, hogy egy másfél hetes széria végén valaki örülhessen, a tehetség és tudás mellett az a legfontosabb, hogy maradjon elég benzin a tankban.
„Tizenkét nap alatt nyolc mérkőzés: óriási megterhelés. Azt reálisan kell látnunk, hogy mi nem tudunk olyan mélyre meríteni, mint a legnagyobb vetélytársnak számító három-négy ország. Többek között ezért is szalasztottuk el ezt az esélyt, amely az életben alighanem csak egyszer adódik.” Saku Koivu keserű mondatai ezek.

„Az aranyat és a bronzot megnyered, az ezüstöt kapod – csak vesztesként. Mondhat bárki bármit, egy normális hokijátékos csakis akkor lehet elégedett, ha győztesen jön le a pályáról.” Oli Jokinen keserű mondatai ezek.
„Ez az ezüst száz év múlva sem változik arannyá. Lehet, hogy az idő múlásával csökken majd a most érzett csalódottság, de az a gondolat örökké ott motoszkál bennünk, hogy itt mi ennél többet érdemeltünk volna.” Teemu Selänne keserű mondatai ezek.
A zseniális finn támadók véleményéből kiérződik: pontosan tudják, hogy az ő csapatuk számára egy olimpiai döntő nem olyan természetes, mint mondjuk Kanadának vagy akár a cseheknek, svédeknek, akik joggal reménykedhetnek négyévente. Most itt voltak, egy nem akármilyen torna utolsó napján – ám a duda után szomorúan kellett nézniük, mint ünnepel önfeledten a túlsó térfélen az ősi rivális.

Amelynek soraiban immáron akad néhány kétszeres olimpiai bajnok (sőt: Fredrik Modin személyében megvan a hokitörténelem 17. játékosa, aki olimpiai és világbajnoknak, valamint Stanley-kupa-győztesnek is vallhatja magát). És amelyből a nagy hármas, Peter Forsberg, Mats Sundin és Nicklas Lidström méltóképpen köszönhetett el az olimpiai szerepléstől, és alkalmasint a válogatottól is. Jelkép, hogy az 1994-es olimpiai döntő hőse, a hirtelen halálban a győztes gólt beütő Forsberg neve ismét összeforr egy ötkarikás aranyat érő találattal. A svéd hokitörténet két legfontosabb góljával.

„Most sokkal feszültebb voltam, mint akkoriban – mondta Forsberg. – Lillehammerben, húszévesen fogalmam sem volt, milyen iszonyatosan nehéz lesz még egyszer eljutni az olimpiai döntőig. Időközben megtanultam, mennyire hosszú az út, épp ezért a mostani sikert még inkább becsülöm.”
Csak egy bánata lehet neki és társai többségének: nincs alkalmuk rá, hogy az örömöt Stockholmban megosszák a honfitársaikkal. Torinóból ők nem észak, hanem nyugat felé veszik az irányt. Az NHL enynyit engedélyezett számukra, a hazai ünneplés nem fér bele.
De mit szóljanak akkor a finnek, akiket még csak hátba sem veregetnek, mondván, ez is szép volt, fiúk?!