Bene Ferenc is elment

Csatárzseni volt

Bene Ferenc. 1944. december 17-én született Balatonújlakon.
1958-tól az NB III-as Marcali ifjúsági játékosa.
1960-tól az NB II-es Kaposvári Kinizsi futballistája.
1961 nyarától az Újpesti Dózsa csatára, még nincs 17 éves, amikor Kalocsay Géza edző a Pécs elleni, augusztus 20-i bajnokira beállítja a csapatba, s középcsatárként góllal mutatkozik be.
1962. október 14-én Baróti Lajos szövetségi kapitány beállítja a jugoszlávok elleni válogatott csapatba, éppen ezen a mérkőzésen búcsúzik a nemzeti együttestől a kapuslegenda, Grosics Gyula.
1962–1963, a második élvonalbeli bajnoki idényében 23 találattal gólkirály.
1964 júniusában a spanyolországi Európa-bajnokságon bronzérmes válogatott tagja.
1964. október: a tokiói olimpián aranyérmet szerző magyar együttes legeredményesebb csatára, a torna gólkirálya 12 találattal. Az esztendő végén az év labdarúgójának választják.
1966. július: az angliai világbajnokságon a magyar csapat mind a négy mérkőzésén gólt szerez, a brazilok elleni parádés találatát manapság is gyakorta vetítik a sportcsatornák.
1969. június: az Újpest a Vásárvárosok Kupájában (az UEFA-kupa elődje) a döntőig jut, ahol azonban már nem bír a Newcastle Uniteddel.
1969. először bajnok és kupagyőztes az Újpesttel, 27 találatával másodszor lett gólkirály.
1970 júniusában ismét bajnok.
1970–1971: az idény végén a harmadik bajnoki címét és második kupasikerét ünnepelheti.
1971–1972: újabb bajnoki aranyérem, harmadik gólkirályi címét 29 találattal nyeri el, és csapatával bejut a BEK negyeddöntőjébe, ahol a Celtic jelenti a végállomást.
1972 júniusában a belgiumi Európa-bajnokság négyes döntőjében a negyedik helyet megszerző válogatott tagja. Ebben az évben kétszer szerepel az Európa-válogatottban.
1972–1973: az ötödik bajnoki aranyérme mellé 23 találattal megszerzi a gólkirályi címet, ismét negyeddöntős a BEK-ben, ezúttal a Juventus állítja meg az Újpestet.
1973–1974: az újabb bajnoki cím mellé a BEK elődöntőjébe jut az Újpesttel, de a világklasszisokkal felálló Bayern München kiveri a csapatot.
1974–1975: hatodik bajnoki elsőség, harmadik kupasiker és ötödik gólkirályi cím (20 találattal).
1975. április 16-án a Wales elleni Eb-selejtezőn 75. alkalommal játszik a válogatottban (összesen 36 gólt szerzett), ezután még 1979 őszén búcsúmérkőzést játszhat a címeres mezben.
1978. április 8.: az Újpest–Honvéd mérkőzésen a lila-fehérek a 3–2-es győzelmükkel megszerzik a bajnoki címet, a csatár akkor játszik utoljára az Újpestben. Bajnoki mérlege: 418 mérkőzés, 303 gól.
1978–1979: a másodosztályú Volánt segíti a góljaival a feljutáshoz, de az élvonalban már nem vállal szerepet.
1985. Finnországi kitérő után a Soroksárban játszik, majd a Kecskemétben fejezi be a pályafutását.
1991–1992: az Újpestnél betöltött több tisztség után egy nem teljes idényben a felnőttcsapat vezetőedzője – később még a Fót csapatánál is dolgozik –, majd a női válogatott szövetségi edzője, utoljára pedig a magyar strandlabdarúgó-válogatott első számú edzője.

Csillagfény
Félreverik a harangokat a magyar futballért.
Temetünk, újra és újra temetünk. Hol az emlékeinket, hol a reményeinket, hol pedig időst, vagy épp ereje teljében lévő fiatalt. A tragédiák a hétköznapjaink részeivé váltak, s a szurkolók, barátok immár nem a stadionok lelátóin, hanem a temetőben, a sírhelyek körül találkoznak. Azt írta egyszer Emerson, hogy „Minden ember szükséges, de senki sem pótolhatatlan…” Nem igaz! Az Aranycsapat tagjait vagy Tichy Lajost, Mátrai Sándort, Farkas Jánost, Dalnoki Jenőt s megannyi elvesztett kedvencet, ifjút és kiöregedettet, senki sem pótolhatja.
Bene Ferencet sem.

Ő volt az Újpest, a lila-fehér klub szimbóluma. Akit harminc-negyvenezer fradista szidott egyszerre kórusban, teli torokból a Népstadion nézőteréről, az sokkal több volt szimpla ellenfélnél. Amikor gyerekfejjel először hallottam a Benét fricskázó rigmust, amely vissza-visszatért minden kettős meccsen, nem értettem, miért éppen őt szidják. Aztán rájöttem: féltek tőle. A cseleitől, a váratlan, fineszes megoldásaitól, a feltartóztathatatlan vágtáitól, a távoli bombáitól vagy a közelről bekotort góljaitól. Félelmetes volt az az Újpest, a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársor őrületbe kergette az ellenfeleket. Számolatlanul rugdosta a gólokat, és ha az Újpest 1974-ben kicsit szerencsésebb, s nem a Bayern Münchent kapja a BEK elődöntőjében, tán egyedüli magyar csapatként felülhetett volna Európa trónjára.

Gyönyörű emlékek…
Néhány hete még az életről beszéltünk, a jövőről, a tervekről, arról, hogy mi lesz a kórházi kezelés után, amikor újra tud majd járni (azt mondta: meg kell tanulnia ismét járni, és akkor már tudhattam volna, hogy nagyon nagy a baj…), s persze a futballról, az Újpestről, a fiáról. Halkan beszélt, betegségtől legyengülve, s én akkor nem hittem volna, hogy élete utolsó interjúját adja.
Sohasem mondhattam el neki, hogy újságírói pályafutásom egyik legnagyobb élményét jelentette, amikor tíz évvel ezelőtt a liverpooli meccs hőse, a brazil védők első számú ellensége, egy Benfica-kapus megtréfálója egyszer azt mondta nekem, a névtelen firkásznak: Tegezz nyugodtan! Honnan is tudhatta volna, hogy otthon, valamelyik fiók mélyén még mindig megvan az aláírása, amelyet egyszer Szentendrén adott, amikor a magyar válogatott a Kossuth KFSE-vel játszott edzőmeccset.

Sztár volt, a magyar futball egyik legragyogóbb csillaga – ám sohasem viselkedett sztárként.
Ezért szerették annyian.
S mi, egyszerű szurkolók mindig azt hittük, nála erősebb csatár nincs is a földön.
És most mégis félreverik a harangokat a magyar futballért, Bene Ferencért.
Csillag volt – csillag marad mindörökké…

Elkápráztatta a világot
Fazekas László, az Újpesti Dózsa korábbi 92-szeres válogatott támadója:
„Nehéz felfogni Bene Ferenc halálhírét, úgy érzem, mintha bennem is meghalt volna valami. Nem is tudom pontosan, hány éven át futballoztunk együtt, de az biztos, hogy rengeteg közös sikerünk volt. Nem tagadom, sokat mérgelődtem azon, hogy egy ilyen múltú futballista, mint Bene Ferenc ennyire mellőzve van aktív pályafutása befejezése után. Ez is magyarázat arra, miért tart ott a magyar labdarúgás, ahol. Mindig szívvel-lélekkel szolgálta a sportágat, a nemzet egyik büszkeségének számított, mégis az volt a »jutalma«, hogy Finnországban vezethetett le, és a női válogatottnál dolgozhatott… Az a bizonyos legendás újpesti ötös fogatunk azért volt különleges, mert mindegyikünk mester volt a maga területén: Ferit robbanékonysága, kivételes rúgótechnikája, gólérzékenysége tette a védők rémévé.”

Tóth András, az Újpesti Dózsa korábbi 17-szeres válogatott középpályása:
„Megdöbbentő a hír. Hetente jártam egyedül vagy éppen a barátokkal együtt hozzá a kórházba, és bár láthatóan le volt gyengülve, semmi sem utalt a közelgő tragédiára. Szerda tájékára terveztem a következő látogatást, és nehéz elhinni, hogy többet nem találkozhatom a barátommal. Fantasztikus tudású labdarúgót, nagyszerű embert veszítettünk el a halálával.”

Göröcs János, az Újpesti Dózsa korábbi 62-szeres válogatott középpályása:
„A közelmúltban baráti körben ünnepeltük Grosics Gyula születésnapját, aztán másnap jött a hír, hogy elhunyt Dalnoki Jenő. Hétfőn ugyancsak születésnapot ünnepeltünk, mégpedig Rákóczi Lászlóét, amikor megtudtuk Bene Ferenc halálhírét… Háromszor is be akartam menni hozzá a kórházba, de mindannyiszor lebeszéltek róla, mondván, az intenzív osztályon fekszik, inkább akkor látogassam meg, ha jobban lesz. Húsz éven keresztül együtt voltunk a pályán és azon kívül is, csak jókat mondhatok róla. Az edzők nem tudtak olyat kérni, amit ne csinált volna meg, olyan gólokat rúgott, hogy csodájára járt a világ.”

Mészöly Kálmán korábbi szövetségi kapitány, a Vasas 61-szeres válogatott játékosa:
„A fiam, Géza hívott fel, tőle értesültem a tragédiáról. Az ember ilyenkor csak keresi a szavakat… Ferit barátomnak mondhattam, fiatalon került a válogatotthoz, ott volt velünk a hatvannégyes Európa-bajnokságon, aztán az angliai vébén, és az Európa-válogatottban is egy csapatban szerepelhettem vele. Kemény, de roppant elegáns ellenfélnek tartottam. A bekkek ütötték-vágták, de ő olyan volt, mint a keljfeljancsi: azonnal talpra állt. Sok borsot tört a védők orra alá, bizony belőlem is gyakran csinált bohócot. Nagy veszteség a távozása.”