Bode Miller, lefelé a lejtőn

Bode Miller poklot hagyott maga mögött: egyes lapok tudni vélik, hogy megjegyzést tett Lance Armstrongra, mondván: minek istenítik úgy a Tour de France királyát, mindenki tudja, hogy falja a doppingszereket. Kijelentése eddigi produkciója alapján még nagyobb visszatetszést keltett az Államokban, mint azt megelőzően. Addig legalább volt esélye, hogy fantasztikus tehetségét kamatoztatva végre aranyra váltsa a Salt Lake Cityben szerzett ezüstöket.
Most mindenki ujjal mutogat rá, kínosabbnál kínosabb kérdéseket szegeznek neki – már ha tudnak. Amikor a szuper-G-ben is kiesett, szépen „átkelt” a hálókon, majd a fák között ereszkedett le, észrevétlenül. A médiahiénák hiába várták alant a célban, ahová azért a bukottak is meg szoktak érkezni, elvégre ott van az egyetlen hivatalos kijárat.

Várták, főleg azután, hogy az NBC egyik riportere kiszúrta, amint Bode vidáman italozik egy társaság kellős közepén a verseny előtt. Persze ez nem volt nagy bravúr, elvégre a Millernek kibérelt ház olyan falucskában fekszik, amelyben ez az egyetlen szórakozóhely.
Azóta Miller egyre csak csúszik lefelé a lejtőn. A legnagyobb baj, hogy átvitt értelemben is.
Amikor hétfőn az AP hírügynökség egyik megbecsült szakírójának sikerült becserkésznie a pálya és a szálláshely között félúton, Miller, ha nehezen is, kötélnek állt, és belefogott az eddig történtek elemzésébe.

„Mindegyik futam más volt – kezdte a magyarázkodást, amelynek konklúziója nála egyszerű: „Ha az események kicsit jobban alakulnak, négy éremmel ücsöröghetnék most, sőt mind a négy arany is lehetne.” Az ilyen érvelésre nálunk, Magyarországon akad néhány kézenfekvő mondás.
Bode nem színezi túl: „A vetélytársak egy része olykor csupán hetven-nyolcvan százalékot ad ki magából, mégis eredményes, az ilyesmire én képtelen vagyok, ezen nem is tudok változtatni.”

Tekintettel arra, hogy itt, Torinóban nehéz lenne azt mondani, mindaz bevált, amit eddig csinált, felvetődik a kérdés: mégis nem lenne-e jó, ha váltana? Bármit, bárhogy.

„Van, aki vált, van, aki nem – feleli erre. – Nézzék meg Phil Mickelsont, a híres golfozót. Ő folyamatosan kockázatot vállal. Mert ugyanazt vallja, amit én: ha nem talál örömöt abban, ahogy versenyez, akkor mi értelme az egésznek?!”
Jogos. Leszámítva azt, hogy az örökkön a közönségnek játszó, a legszebb, ugyanakkor legkockázatosabb megoldásokat választó, a legreménytelenebb helyzetekből rendre valami hősies ütéssel kitörni akaró Mickelson 42 (!) nagy versenyen maradt nyeretlen, míg végre megcsípte a 2004-es Mesterek Tornáját.
Miller most 28 esztendős. Egy esélye maradt, a szlalom, ám abban aligha alkot maradandót. Így aztán 32 évesen, Vancouverben kell megpróbálnia a lehetetlent, ha nem akarja, hogy pályafutására úgy emlékezzenek, mint egy befejezetlen szimfóniára.