Nagy bajban, sőt túlzás nélkül állítható, csődközelben van a Ferencváros. Sorozatunk negyedik és ötödik részében arra keressük a pontos választ: mi maradt abból, amit FTC-nek neveznek, pontosan mi ma a Fradi, menynyire súlyos a helyzet, és lehet-e kiút a mélynél is mélyebb válságból. És ha lehet, merre kell indulni?...
Ez ma már csak szép mese: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer zsúfolt nézôtér és zászlóerdô az Üllôi úti stadionban
Ez ma már csak szép mese: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer zsúfolt nézôtér és zászlóerdô az Üllôi úti stadionban
A szurkolói dal azt mondja: „Fradi volt, Fradi lesz, míg a földön ember lesz…” Gyönyörű, hangzatos mondat, csak éppen nem feltétlenül igaz. Ezekben a napokban minden eddiginél közelebb van a klub az ellehetetlenüléshez, az évek óta tartó „sírás” miatt sokan talán nem is sejtik, mennyire közel…
A zöld-fehérre festett megálló története
A klub vezetői még el-eljutnak a gyenge cáfolatokig meg az optimista közhelyekig, de a helyzet oda jutott, hogy igazából már titkolózni sem érdemes, meg nem is lehet. Amikor a klub egyik legnagyobb értéke és eleddig egyik legelkötelezettebb tagja, Szűcs Lajos kapus végső elkeseredésében egyszerűen kisétál az ajtón, mondván, valamiből neki is meg kell élnie, s ez ellen igazából tehetetlen mindenki, akinek a feladata volna az értékeket az Üllői úton tartani, nos akkor látható, hogy a végső stádiumba jutott a Ferencváros agóniája.
A metró népligeti aluljárója maga a futballtörténelem. Innen özönlött egykor csaknem húszezer ember a Fradi stadionjába minden hazai meccs előtt. A valós tényeken alapuló legenda szerint a falak azért zöldek körös-körül, mert egykor egy Fradi-érzelmű fiatalember addig járt hivatalról hivatalra a metró építkezése közben, míg el nem intézte, hogy az FTC megállója a klub színében pompázzon. A fiatalember a Fradi későbbi szakosztályvezetője, Magyar Zoltán volt, akkor még csak lelkes amatőrként lépett fel. Ma a hivatásos vezetők közül sem bánt egyáltalán senkit, ami pedig egy-két szurkolónak szemet szúrt, hogy az új buszpályaudvar a stadionnal átellenben az errefelé – finoman szólva – nem preferált újpesti lilában úszik… De bár ez lenne a legnagyobb baja a Fradinak!
Azt, hogy baj van, az egykor a Fradi-imádatra épülő vállalkozások is régóta érzik, a saját bőrükön. Az aluljáró hétköznapi levegőjében már nincs úgy benne a Fradi-illat, mint régebben, de körbesétálva rátalálhatunk a Zöld Villám ételbárra, amely egyértelműen apellál a nagy múltú egyesület közelségére. A falakon régi csapatkép, Nagy-Magyarország-térkép, a pult fölött Fradi-sál jelzi a régi dicsőséget. A sál alatt a kedves, mosolygós hölgy zöld-fehér pulóverben szolgálja ki a vendégeket. „Nem azért vagyok zöldben, mert itt dolgozom, amúgy is fradista vagyok” – mondja. Aztán amikor a meccsnapok forgalmáról faggatom, szomorkásan teszi hozzá: „Amikor elkezdtük ezt az üzletet, négy évvel ezelőtt, még hatalmas forgalom volt itt a mérkőzések napján. Óriási volt itt a sürgés-forgás a pult mögött, azt nagyon élveztem. Az utóbbi időben aztán, amikor a csapatnak már nem ment a játék, nagyon megcsappant a forgalom. Kíváncsi vagyok, tavasszal mi lesz. Tudom, hogy huszonötödikén játszik először a csapat, de akkor még idegenben, aztán jön végre az első hazai meccs.”
Már az ételre sincs kitől kölcsönkérni
Persze a Zöld Villám – noha hangulatában a letűnt évtizedeket idézi – már csak szerény utórezgése annak, amit egykor a Fradi étterem és a mellette üzemelő kocsma jelentett. Sokan emlékezhetnek ezekre a stadion falába mélyedő műintézményekre, ahol szürke hétköznapokon is pezsgett az élet, és ment a duma – persze mindig a csapatról, a fociról. Ma már csak koszos feliratok jelzik, hogy valamikor itt még esküvőket is rendeztek. Az pedig teljesen természetes volt, hogy ebédidőben itt neves sportolókba, játékosokba, akár magába Albert Flóriánba botlott a betévedő. Informális csatornákon keresztül megtudtam, hogy noha az étterem hivatalosan már évek óta zárva tart, főztek itt kitűnő pacalt még a közelmúltban is – illegálisan. A konyháról hátul, a pálya felől tudtak ebédet vásárolni a bennfentesek, miközben az utca felől valóban zárva volt a vendéglő. Mígnem egy napon ezt a kiskaput is örökre bezárták: a hatóság kommandósai csaptak le a titkon főzőcskézőkre…
Ma már a klub egész működése ilyen amatőr főzőcskézésnek tűnik, de a spájz már régen üres, és nincs már kitől kölcsönkérni lisztet, szalonnát, tűzifát… A stadion oldalában a Fradi-ajándékbolt tartja még magát, vezetője azonban tudja, milyen keserű kenyér itt, az Üllői úton az, amit másutt „murchandising”-nak neveznek. A helyzet furcsán kettős: mert ha valahol, hát a Fradinál még lehet tényleges ajándéktárgy-kereskedelemről beszélni, de az üzletben rejlő lehetőségek profi kihasználásáról itt sem lehet szó. A klub nem foglalkozik ilyesmivel, az ajándékbolt önszorgalomból igen, de „vesztes meccsek után itt álló nap nem fordul meg két-három embernél több” – mondja a boltot üzemeltető fiatalember, aki amúgy méltán büszke arra, hogy annak idején, a nyolcvanas években ő kezdett el egyáltalán ilyesmivel foglalkozni Magyarországon.
Az ember nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a dilettantizmus és az értékek felélése itt nem két vagy négy évvel ezelőtt, netán a BL-sikerek után kezdődött, hanem jóval korábban. Csak tessenek abba belegondolni, hogy ha annak idején gyártanak mondjuk háromszázezer Albert feliratú Fradi-címeres trikót, és forgalmazzák határon belül és kívül (míg Nyugaton már ébredezett ez a biznisz), s ha az a bevétel csakugyan a klubé lehetett volna, a népstadionbeli hatvan-hetvenezres nézettségű meccsek jegybevételével s a szintén nem létező közvetítési jogdíjakkal együtt akár talán oda is eljuthatott volna a csapat, ahol most például az akkoriban szerény diákoknak tűnő holland klubok tartanak.
Nem jegyért állnak sorba, hanem pénzért
Mindez azonban csak illúzió és fantáziálás, a valóság az, hogy amíg egykor hétköznapokon is jegyért, bérletért sorban álló embereket lehetett látni a stadion falánál végződő sorokban, addig ma a távolról jegyvásárlóknak tűnő csoportról kiderül, hogy az emberek a falba süllyesztett bankautomatánál állnak sorba. Ők is csak kiveszik a pénzt…
A tíz évvel ezelőtti BL-sikerek után kipofozott klubház még ma is az egyik legimpozánsabb hazai testvérei között, de a bejárat mellett Dalnoki Jenő gyászkeretes képe arra emlékeztet: élet-halál harcot vív ma a klasszikus fradizmus. Másutt nem volt szokás, de itt őrizték, gyűjtötték, gondozták a régi ereklyéket, pontosabban volt egy ember, aki miatt saját múzeuma és gyönyörűen rendben tartott gyűjteménye van a Ferencvárosnak. Most azonban Nagy Béla irodájának ajtaja is zárva van, a legendás krónikás kórházban fekszik…
Hogy a klub a klinikai halál állapotában van, azt nem vitatja senki, pusztán pozíciójából fakadóan ki-ki a maga szemszögéből ítéli meg az újraéledés esélyeit. A vezetők közelgő, homályos üzleti lehetőségben bízva további kitartásra buzdítanak, a fél éve fizetés és prémiumok nélkül dolgozó alkalmazottak, játékosok a pattanásig feszült idegekkel próbálnak kitartani, amíg lehet…