Márciusi örökifjú

Ha más korba születik, ma már talán kétszeres olimpiai bajnok. Így csak a magyar póló "elveszett nemzedékének" legjelesebb képviselője, aki 220-szor szerepelt a válogatottban, noha 27 éves kora után a szakvezetőség megfeledkezett róla. Ő azonban, az öntörvényű zseni, fogta magát, és kirázott a kisujjából egy második karriert, amely talán fényesebb lett, mint az első. Tizenhárom évet légióskodott Olaszországban, ezzel alighanem világrekorder, de mindenképpen magyar csúcstartó ebben a műfajban. Rendre kiscsapatokban játszott: hét évet Cataniában, négyet Bogliascóban, kettőt Arenzanóban. Mindenhol tőle várták a csapat benntartását, s ő mindig megoldotta a feladatot, hiszen a hátán vitte a gárdát.

Közben azért egy idényre hazaszaladt, mert azt hitte, ha szem előtt van, bekerülhet az atlantai olimpiára készülő válogatottba. Tévedett: hiába pólózott szédületes formában, Horkai György nem vitte el Petőváry Zsoltot élete harmadik olimpiájára.

Visszatért tehát Szicíliába, a Földközi-tenger legszebb szigetére, az egzotikus halak közé és egy elképzelhetetlenül nagylelkű klubtulajdonos – mecénás – szárnyai alá. Aztán a Ligur Riviéra, Bogliasco, majd Arenzano volt az útirány. És végül – tavaly nyáron – Pécs.

"Csöppet sem vagyok megkeseredett ember, jóllehet egyetlen világbajnoki bronzérmet leszámítva abban a korszakban, amikor válogatott voltam, nem nyertünk semmit – mondta Petőváry Zsolt. – Hét évet tölthettem el egy olasz csapatnál, ilyesmire nemigen tudok példát, és még harminckilenc éves koromban is számos ajánlatot kaptam Itáliából. Perfektül megtanultam olaszul, a feleségem és a nagyobbik lányom, a másodikos Panni ugyanúgy. A kicsi, Luca még csak négyéves, ő csupán magyarul tud."
Amikor tavaly nyáron hazatért kenyeres pajtásával, a 61-szeres válogatott kapussal, Ambrus Tamással, elkezdték járni az országot. Végül Pécsett rátaláltak arra, amit kerestek.

"Volt ötvenes uszoda, a városvezetőség hajlandó volt segíteni, a PVSK-nál azonban azt mondták, nincs arra pénz, hogy kettőnket fizessenek. Nem baj, mondtuk, majd mi megoldjuk szponzorok segítségével."
És meg is oldották, olyannyira, hogy az OB I B kilencedik helyéről indulva bajnokságot nyertek a csapattal, és feljutottak az élvonalba.
Az első idényben még Sugár Sándor, az egykori Domino-bekk is segítette a csapatot, de ő aztán végképp visszavonult. Jött viszont a nyáron néhány rutinos veterán, a kapus pedig nem más, mint a 214-szeres válogatott legenda, az egykori Vasas-klubtárs, Kósz Zoltán.
Nos, a minap Kósz Zoltán parádéjával és Petőváry Zsolt négy akciógóljával 7–5-re legyőzték a BVSC-t.
"Egész végig Vincze Balázzsal gyötörtük egymást. Ő ugyan két évvel fiatalabb nálam, de azt hiszem, a számok is bizonyítják, hogy én nyertem meg a párharcot. Mint régen is mindig, amikor Balázs az UTE-ban pólózott, én meg a Vasasban… Szóval nem tipikus újonccsapat vagyunk, a nyolcadik hely környékén szeretnénk végezni, aztán jövőre meglátjuk."

Petőváry Zsolt és Ambrus Tamás közben a pécsi utánpótlást is pallérozza.
"Addig játszom, amíg szükség van rám, és amíg a fiatalok fel nem nőnek. A nyáron öt kilót leadtam, a BVSC ellen a négy gólomból hármat átlövésből, egyet lefordulásból értem el. Mindent elvállalok, csak centerkedni ne kelljen."
Majd talán idővel azt is megtanulja. Hiszen márciusban még csak 41 éves lesz.

Legek…

A legnagyobb meccse: "1997-ben a kis Cataniával megvertük a világ akkori legjobb csapatát, a Pescarát, s én hét gólt dobtam. Pedig már harminckét éves voltam… Bebizonyítottuk, hogy az I/B-s együtteseket sem szabad leírni."
A legnagyobb kihagyott lehetőség: "A barcelonai olimpián sorsdöntő helyzetben kapufát lövök az olaszoknak, a labda ott ring a gólvonalon, de nem megy be. Igaz, nem voltam helyzetben, csak lejárt a támadási idő, s tüzelnem kellett. Így döntetlen lett a vége, ha győzünk, a spanyolokkal együtt mi megyünk tovább, s talán meg is nyerjük az olimpiát…"
A legjobb kapus: "Kósz Zoli. Valaha együtt játszottunk a Vasasban, a válogatottban és most Pécsett is. Rajta sem fogott az idő, pedig csak két évvel fiatalabb nálam."
A legnagyobb fogása: "Két éve, Aligán ültem a parton, amikor megláttam egy hatalmas uszonyt a vízben, először azt hittem, cápa. Ész nélkül gázolni kezdtem befelé, a két kezemben két kődarabbal, és sikerült a hal elé kerülnöm. Ám az óriás – utóbb kiderült, egy harmincöt kilós busa – megpróbált kitörni a nyílt víz felé. Másfél méterre volt tőlem, amikor fejbe dobtam az egyik kővel. A busa megszédült, én rávetettem magam, két oldalról benyúltam a kopoltyúja alá, és a partra vonszoltam. Odaajándékoztam a kocsmárosnak, hadd készítse el rántott halnak."
A leghihetetlenebb egybeesés: "Március tizenötödikén születtem, szemben a Nemzeti Múzeummal, a Múzeum körút harminchétben. És az ükapám – Petrovicsból magyarosított a családunk Petőváryra – Petőfi Sándor apjának, a vén zászlótartónak volt az öccse, azaz a költő nagybátyja."