A sajtópáholyban rövidke esélylatolgatás vezette be a második fordulóból elhalasztott mérkőzést: a Kaposvárott vendégeskedő Debrecen hét forduló alatt 14 gólt szerzett, és a Loki akkurátusan a helyszíntől függetlenül minden alkalommal duplázott. Ez éppenséggel Kaposvárott sem tűnt lehetetlen feladatnak.
A kezdést megelőző prófécia úgy szólt, hogy a magyar futballhistória negyedik élvonalbeli Kaposvár–DVSC meccsén 2–2-es döntetlen születik, mindazonáltal éppen erre az eredményre mondott volna előzetesen nemet a két vezetőedző. A Prukner László edzette hazai csapatnak a győzelem a kilencedik helyre történő előrelépést, a Supka Attila által vezetett Lokinak ugyanakkor a dobogóra kerülést jelentette volna.
Fél óra elteltével mindenesetre a Debrecen a "maga részét" már teljesítette, akkorra ugyanis 1–2 szerepelt az eredményjelzőn, noha a 24. percig még mindössze egy kényszerű Szatmári Csaba–Szabó Ottó cserét jegyezhettünk fel. Egy perccel később azonban megváltozott a helyzet, a Rákóczi ugyanis Zsolnai Róbert révén váratlan, ám annál szebb góllal előnybe került a labdabirtoklás terén feltétlenül fölényben lévő, ám kezdetben – vetélytársához hasonlóan – meglehetősen pontatlanul futballozó címvédő ellen.
Hogy a hazai szurkolók öröme tiszavirág-életűnek bizonyult, az elsősorban Bojan Brnovics bűne: a DVSC most éppenséggel egészséges támadója előbb egy megpattanó lövéssel, utóbb egy pompás lövőcsellel és visszapasszal ugrasztotta, s egyben szomorította el Balajcza Szabolcsot, és a kaposvári publikumot.
A félidő végén azt regisztrálhattuk, hogy a sorait hamarabb rendező vendéggárda a játék képe alapján megérdemelten vonulhatott minimális előnnyel pihenőre.
A DVSC a folytatásban is a széleket használva igyekezett a két éket megjátszani, a Kaposvár viszont, mivel kevesebbet birtokolta a labdát, Oláh Lóránt megugrásaira alapozott. Az egyetlen támadó azonban szélmalomharcot vívott a vendégek védőnégyesével, amelyből Komlósi Ádám kivételével valamenynyi futballista aktívan segítette a támadásépítést, méghozzá rendre fellépve a középpályára, s egyúttal létszámfölényt is biztosítva övéinek a pálya középső harmadában. Noha a második játékrészben az iram nem esett vissza jelentősen, és a félidő derekától a Rákóczi egyre gyakrabban tette tiszteletét Csernyánszki Norbert kapujának előterében, kevés izgalmas eseményt látott a közönség.
A Loki különösebb erőlködés nélkül tartotta az előnyét, a zöld-fehérekben viszont nem volt kellő átütőerő az egyenlítéshez, Andruskó Attila tetszetős lövésekor pedig a szerencse sem pártfogolta a hazaiakat.
Kiss Béla
Vészhelyzet a debreceni kapu elôtt, de Szatmári Csaba határozott volt, és kifejelte a labdát – a mozdulat nagyszerûségérôl a szituációt szemlélô játékosok arca árulkodik
A Debrecen a mérkőzés egészét tekintve megérdemelten nyerte meg az átlagos színvonalú összecsapást, bár nem akkora fölénnyel, mint az 1987–1988-as kiírásban. Akkor 3–0-ra győzött a Loki Kaposvárott, igaz, a szezon végén a Rákóczi mellett éppen a piros-fehér gárda intett búcsút az élvonalnak. Most ez a végkifejlet aligha ismétlődik meg…