Arsenal-láz Burgenlandban

Érkezésünkkor már javában gyűlik a Sonnensee-stadion eddigi történetének vélhetően legnagyobb nézőserege. Az ötezres tömeg láthatóan kifog a szervezőkön is - egy kilencszáz lelket számláló falu esetében ez nem meglepő -, a bejutás meglehetősen vontatott a sajtó képviselői számára.

Mint kiderül, ennek fő oka, hogy a VIP-belépőket lobogtatók ugyanott nyomulnak, ahol mi, márpedig ilyesmivel a közönség legalább egynegyede rendelkezik, legalábbis ezen a délutánon. A meccs hírverése egyébként aligha szorítkozhatott a környező falvakra: ránézésre Burgenland öszszes Arsenal-szurkolója megjelenik, természetesen valamennyi az "ágyúsok" mezében.

Kérdés, mit szólnak ehhez a Ritzing ultrái.

Nos, a jelek szerint mindenki örül a nagyhírű látogatóknak, különösen, amikor a játékoskijáró nyílásánál megjelenik Arséne Wenger, és autogramosztás, valamint fényképezkedés közben eldiskurál az angol drukkerekkel. Igen, vannak angolok, bár nem tudni, hogy ők csakugyan mindenhová elkísérik kedvenc csapatukat, vagy csupán véletlenül, ausztriai nyaralás közben érte őket a mérkőzés híre. Annyi bizonyos, hogy meglett férfiemberek szólongatják elhaló hangon az imádott Arséne mestert, hogy ugyan, fogjon már kezet velük is.

És Wenger lekezel mindegyikőjükkel, azután hajadonfőtt kiballag, nem törődve az időközben eleredő esővel (hja, egy Premiership-edző tán észre sem veszi már a csapadékot), és elégedetten nézegeti a harmadosztályú kiscsapat pályájának az ötösön belül is kifogástalan gyepét. Tanítványai csak fél órával a kezdés előtt sétálnak ki melegíteni, köztük Dennis Bergkamp - ezek szerint tehát a küldöttség vagy busszal jött, vagy a holland támadó vetkőzte le repülésfóbiáját. Thierry Henry komolyan, fejét lehajtva, Fredrik Ljungberg viszont vigyorogva, a drukkereknek készségesen visszaintegetve érkezik, no és látunk néhány kevésbé ismerős arcot is. A kapus például se nem Jens Lehmann, se nem Manuel Almunia, hanem Mark Howard, aztán ott van a kezdő tizenegyben Justin Hoyte, Alex Song, valamint az egykor a Barcelonát és a Marseille-t is megjáró francia védő, Philippe Christanval. Ô annyira friss szerzemény, hogy még feliratos meze sincs.

Sanyarú sorsáért cserébe többek között az ő tiszteletére játszszák le - aktuális popslágerek és kurrens sramlinóták közé bújtatva - a Marseillaise-t, méghozzá német szöveggel, szolidan technósított alappal. Miközben a franciák ocsúdnak a döbbenetből, a műsorközlő angol nyelven biztosítja a vendégeket arról, hogy a világnak ebben a szegletében mindenki "futballőrült", majd szép gesztusként magyarul köszönti jelenlévő honfitársainkat.

A rajtra kisüt a nap, és végre elkezd adogatni az Arsenal. Nem mondhatni, hogy a londoniak lazán vennék az eseményt, Mathieu Flamini az első percben némi ütemkéséssel úgy rácsúszik az egyik osztrák játékos lábára, hogy mondjuk John Terry sípcsontja sem szólhatna nagyobbat. Persze nem ez a jellemző, az egészen ügyesen küzdő hazaiak jobbára védekeznek, mígnem fertályóra elteltével Bergkamp kiugrik, és higgadt gurítással vezetést szerez. Kisvártatva még szebb gól születik, a jobbszélsőt játszó Ljungberg beadását Henry bólintja a hosszú sarokba. Nagy tapsot kap a csapatkapitány, de még sokkal nagyobb örömöt szerez néhány perc múlva, midőn egy Ritzing-szöglet után, felszabadítás gyanánt átrúgja a labdát Felsőpulyába.

A harmadik találatot José Antonio Reyes jegyzi büntetőből, hanem a házigazdák hamarosan szépítenek, nem is kis góllal, amit Wenger egy rosszalló fejmozdulattal nyugtáz. A szünetben sok a csere, beáll Robert Pires, Pascal Cygan, Philippe Senderos és az újonnan igazolt fehérorosz középpályás, Alekszandr Hleb. A récényiek azonban, eleinte úgy tetszik, jobban cserélnek, Alfred Schiffer nevű futballistájuk ugyanis három embert kicselezve gyönyörű góllal alakítja 3-2-re az eredményt. Mielőtt együttese vérszemet kaphatna, Hleb hasonlóan szép szóló végén válaszol, aztán a végén Sebastien Larsson is hozzátesz egyet. A Ritzing edzője a hajrára beveti három ifijátékosát, de ők sem tudnak csodát tenni, marad az 5-2, jóllehet ha Reyes egy ízben nem áll bele David Bentley lövésébe, lehetne több is. A spanyolnak amúgy is elég rossz napja van, a tizenegyesétől eltekintve a fölösleges cselezgetésre, valamint a folytonos, bár nem épp heves reklamálásra szorítkozik.

A találkozó végére valamelyest lanyhul a biztonsági emberek ébersége, beszabadul hát a pályára néhány tucat autogramkérő, és ráveti magát Henryra. Persze túlzunk, a többi arsenalos is kap a nyakába kisebb-nagyobb - mezekkel, labdákkal, fotókkal és egyéb aláírandó kegytárgyakkal hadonászó - gyerekcsoportot, de a francia csatár népszerűsége utolérhetetlen. Rutinosan tűri a rohamot, úgy tízperces araszolással teszi meg a lefújáskor elfoglalt pozíciója és a játékoskijáró közötti harminc métert.
A drukkerek kint maradnak a pályán, önfeledt labdázgatásukban senki sem zavarja őket. Mi az öltöző-folyosó kijárata felé veszszük az irányt, villáminterjúk reményében. A rendezők valójában maguk sem tudják, mit szabad és mit nem: előbb beengedik az öszszes sajtómunkást, később kijjebb tessékelik a fotósokat, majd az újságírókat is. Végül úgy alakul, hogy az előtérben fotózni lehet, a nyilatkozatokról azonban sajnos le kell mondanunk, kizárólag az osztrák közszolgálati televízió stábja tűnhet el az ajtó mögött. Hamarosan elkezdenek kifelé szállingózni a játékosok, csak úgy, papucsban - szemlátomást a szállásukon szándékoznak csak zuhanyozni -, de a szignójuk firkantgatásán kívül másra nem lehet őket rávenni. Némelyiküket a klub alkalmazottai kísérgetik, akik aggodalmasan néznek, ha valamelyik rajongó meg meri érinteni a csodált focisták valamelyikét. Egy-egy mosolyt azért előcsalnak az Arsenal-hívek: egyikük odaszól az időtlen idők óta a Highburyben játszó, lassan negyven felé közelítő Bergkampnak, hogy "még tíz év, Dennis", amit még a pókerarcú holland sem tud elengedni a füle mellett.

Ekkor megjelenik egy angol úr, és azt kezdi bizonygatni a biztonságiaknak, hogy ő az Arsenal elnöke. És ami a legmeglepőbb: hacsak nem az ausztriai David Dein-hasonmásverseny győztesével van dolgunk, tényleg maga az elnök próbál az előírásoshoz képest rövidebb úton bejutni csapata öltözőjébe. Csalódnia kell, az egyenruhás nem engedi át...

A kordonok mögött álló szurkolók között bőven vannak magyarok. Hallunk egy összes ruhadarabján autogramokat viselő fiatalembert arról panaszkodni, hogy a cégbíróság visszadobta az első hazai Arsenal Fan Club bejegyzési kérelmét, de a magunk részéről csodálkoznánk, ha a récényi élmény nem kárpótolta volna a bürokratikus kellemetlenségért. ---- J ---- J