Fontos, hogy tudok adni magamból

Janics Natasa igazán talpraesett lány. Ezt talán bizonygatnunk sem kell, beszéljen helyettünk az idei eredménylajstroma: a két olimpiai aranyérme, az Európa-bajnoki címe, no és az országos bajnokságon aratott hatalmas bravúrja. Mégis egy aprócska szóval, a "hazával" igazán zavarba lehet hozni ezt a határozott leányzót, aki olykor már maga sem tudja eldönteni, hogy mikor és hova is tér haza.
- Edzője, Fábiánné Rozsnyói Katalin azt mondta, hogy hazautazott az ünnepekre.
- Igen, így van - mondja Janics Natasa. - Még karácsony előtt hazajöttem Palánkára, majd onnan hazamentünk Horvátországba, január harmadikán pedig jövök haza, Szegedre.

- Akkor ez most hogy is van?!
- Mielőtt Magyarországra telepedtem, Bácska Palánkán éltem a családommal. Az apukám szerb volt, az édesanyám azonban horvát, így Újvidékről karácsonyra átutaztunk Horvátországba.
- Amely, ha a híreknek hinni lehet, hamarosan az új otthona lesz a családjának.
- Nos, ez még egyáltalán nem biztos. Bár korábban valóban úgy volt, hogy Horvátországba települnek át édesanyámék, és a két bátyám horvát színekben kajakozik majd, úgy tűnik, változik a helyzet. Az ünnepek alatt rengeteget beszélgettünk arról, hogy mi legyen a család sorsa, hiszen mindannyian nehezen viseljük, hogy az év nagy részében külön élünk. Szóval nagy a valószínűsége annak, hogy az egész család Magyarországon telepedik le, és a bátyáim idehaza kajakoznak majd.
- Döntő volt az ön szava?
- Sok szempontból megnéztük a lehetőségeket, és ez tűnik a legjobb megoldásnak. Ráadásul az én példám igazi motivációként lebeg a testvéreim szeme előtt. Tudja, Szerbiában még mindig nehéz gazdasági körülmények között élnek az emberek, így a sportra sem jut sok pénz. Horvátország azért jött szóba, mert néhány hónappal ezelőtt nagyon jó feltételeket ajánlottak a testvéreimnek, bár egyelőre semmiféle lépés nem történt az ügyükben. Amikor hazautaztam, elbeszélgettünk a jövőjükről, és én azt mondtam nekik, hogy ne a könnyebb utat válasszák.
- Ezt hogy érti?
- Én azért jöttem Magyarországra, mert tudtam, hogy itt tudom megvalósítani az álmaimat. Remek edzéslehetőségek vannak, jók a körülmények és a világ legjobb kajakozói készülnek ebben az országban. Sokan őrültségnek tartották, hogy a világ legerősebb bajnokságában próbálok elérni valamit, de tudtam, hogy a fejlődésemhez pontosan erre van szükség. Vagyis olykor jobb, ha a nehezebbet választjuk, igazán értékes dolgok csak akkor születnek, ha nagyon keményen megdolgozunk érte. ---- - Ezt akár a mottójaként is érthetjük?
- Igen, ez a hitvallásom. Valahol a lelkem mélyén én is ugyanolyan maximalista vagyok, mint az edzőm. Korábban csak éreztem, sejtettem, hogy megvan bennem a tökéletességre való hajlandóság, ma már azonban tudatos maximalista vagyok.
- Vagyis január elsején azt mondta magának: Natasa, az idén megfeszülsz azért, hogy olimpiai bajnok legyél?
- Valahogy így történt. Az év elején tudtam, hogy egyetlen esélyem van rá, hogy kijussak az olimpiára, mégpedig egyesben. A tavasszal a felkészülési időszakban minden energiámat erre összpontosítottam, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is teljesen ráhangoltam magam erre. Minden áldott reggel úgy keltem fel, hogy akarom a sikert, akarom, hogy a csúcsra érjek és ez az akarat hajtott, űzött az edzéseken is. Aztán megéreztem, hogy jó vagyok. Azt nem tudtam, hogy mennyit léptem előre, de abban biztos voltam, hogy jobb vagyok, mint az elmúlt években valaha is voltam.

- Aztán Szolnokon megtörtént az, amire a sportág rajongói az egész világon felkapták a fejüket. Legyőzte a világbajnoki címvédő Kovács Katalint.
- Igen, igen. Legyőztem Katit, de tudatosan nem foglalkoztam ezzel a sikerrel. Azt mondtam magamban, felléptem az első lépcsőfokra, gyerünk tovább, meg kell nyerni a második válogatót is.
- Tudta, hogy nehezebb dolga lesz Szegeden a második olimpiai válogatón?
- Persze, hogy tudtam. Régóta ismerem Katit, és nagyon is tisztában voltam vele, hogy micsoda akaratereje van. Világklasszis kajakozó, ráadásul a szegedi viadal az utolsó lehetősége volt arra, hogy kvalifikálja magát az olimpiára, így biztos voltam benne, hogy élethalálharc lesz a mienk. ---- - Amelyből óriási időeredmény született: 1:46-on belül lapátolt ön és Kovács Katalin is, és ilyen teljesítményre eddig talán még senki sem volt képes.
- Valóban meglepő idő született az összecsapásunkból. Nem gondoltam volna, hogy hiteles pályán én valaha ilyen időt produkálok majd. Látja, a nagy célok mi mindent kihoznak az emberből!
- Képes lenne áttörni az 1:45-ös álomhatárt?
- Nem tudom. Természetesen arra törekszem, hogy napról napra jobb legyek, de az is hatalmas erőfeszítést igényel, hogy megtartsam azt a szintet, amelyre az idén eljutottam. Vonatkozik ez az egyesre és a párosra is. Azt se felejtsük el, hogy négyesben még nem versenyeztem olimpiai távon, vagyis csapathajóban is szeretnék valami igazán nagy eredményt elérni.
- Ráadásul jövőre mindenki az ön skalpját akarja majd. Ön az olimpiai címvédő, mindenki önt akarja legyőzni…
- De ez természetes, nem? Igyekszem nem teherként cipelni magammal azt, hogy olimpiai bajnok vagyok. Athén előtt sem foglalkoztam a követelményekkel, nem érdekeltek az esélylatolgatások, csak az edzésekkel foglalkoztam, és azzal, hogy minél tökéletesebbre csiszoljam a technikámat. Jövőre is így teszek. Nem gondolkozom azon, hogy mi van akkor, ha kikapok. Ha akad nálam jobb versenyző, akkor elfogadom, hogy a sors ezúttal más szerepet osztott nekem, és gratulálok a legyőzőmnek.
- Legnagyobb riválisa továbbra is a csoportjában van.
- Igen, továbbra is Kati a legnagyobb ellenfelem, és azt hiszem, én is neki. Érdekes szituáció, amelyet két oldalról is meg lehet közelíteni. Én pozitívan nézem ezt a helyzetet, és azt mondom, a sors nagy ajándéka, hogy egymás mellett vagyunk, hiszen ennél nagyobb hajtóerő, motiváció nem is kell az életben. Rengeteget tanulhatunk egymástól, és talán azt sem kell külön ecsetelnem, hogy milyen lehetőségek rejlenek a mi párosunkban. ---- - A szakértők azt mondják, hogy sokáig nem akadnak majd legyőzőre.
- Én is bízom benne, hogy így lesz. Persze rengeteget kell dolgoznunk azért, hogy az olimpián mutatott formánkat megtartsuk.
- Egy ilyen nehéz esztendő után hogy tud ekkora lelkesedéssel beszélni a kemény munkáról?
- Muszáj lelkesedni érte, másképpen nem megy. Az olimpia után élveztem a sikeremet, eleget ünnepeltem, de csak azért, mert kétszeres olimpiai bajnok vagyok, nem fogom megnyerni a világbajnokságot! Eljött az idő, hogy előre nézzek. Novemberben elkezdtük a munkát, és most az ünnepi időszakban sem engedek le, délelőtt kondizom, délután futni járok. Formában kell maradnom, mert januártól sem lesz kíméletesebb velünk Kati néni.
- Megváltoztatta önt az olimpia?
- Azt hiszem, igen.
- Ha szívére teszi a kezét…
- Ha szívemre teszem a kezem és őszinte vagyok magammal, akkor azt mondom, hogy a sikernek vannak jó és rossz oldalai is, amelyekből ha kell, ha nem, kijut az embernek. Nekem fenekestül felforgatta az életemet ez a két aranyérem, de ennek ellenére igyekszem megmaradni annak a lánynak, aki mindig is voltam. Igaz, sok mindenről másképpen gondolkozom, mint eddig, de az nagyon fontos, hogy tudok adni magamból.
- Mit ért ezen?
- Az edzések mellett arra is energiát fordítok, hogy odafigyeljek másokra. Például segítek a testvéreimnek vagy a barátaimnak, hogy a kajakozásban ők is előrébb jussanak. Ez egyáltalán nem jelent terhet nekem. Eddigi pályafutásom során nekem is rengetegen segítettek abban, hogy elérjek erre a szintre, és ha már én a csúcson vagyok, illendőnek tartom, hogy visszaadjak ebből valamit. Úgy érzem, az athéni aranyérmeim valahogy köteleznek erre.
- Az esztendő vége általában arról szól, hogy az emberek fogadalmakat tesznek vagy éppen kívánnak maguknak valamit a következő esztendőre. Az ön fogadalma vagy kérése mi lenne?
- A válaszom egyszerű: azt kívánom, hogy egészséges legyek, a többit úgyis elintézem én magamnak…