A Barca ismerős holland arca

Az illetékeseket azzal nyugtatgatta (bennünket meg azzal nyugtalanított), hogy öt percnél tovább nem áll a rendelkezésünkre, ám amint sarkon fordultak, mosolyogva közölte, addig beszélgetünk, amíg ki nem futunk a kérdésekből. Így lett az öt percből félóra, s így merült fel a végén, hogy az ajándékba hozott, Szeremley Huba nevével fémjelzett száraz fehérbort kóstoljuk is meg mindjárt…
Na de kezdjük az elején:
– Csúcs ez az érzés?
– Nem tagadom, jól érzem magam a bőrömben – felelte a szerdai, szlová-kiai UEFA-kupa-fellépésre készülődő katalán gárda pályaedzője a pozsonyi Forum szálló halljában. – Ugyanakkor néha csodálkozva kérdezem magamtól, te! Henk, mit keresel itt.
– S hogy hangzik a válasz?
– Jó csapatot, valamint sok pénzt…!

Sorsdöntő éjszakai hívás

– Már megérte szakítani a Bredával.
– Elárulom, korábbi klubomtól mindenképpen búcsúztam volna. Szép volt, jó volt, de elég volt. Az együttesből, nem utolsósorban Babos Gábornak, Fehér Csabának és Pető Tamásnak köszönhetően kihoztam a maximumot, számomra egyértelművé vált, ennél feljebb nincs. Tudtam, éreztem, eljött a váltás ideje.
– Vagyis jobbkor nem is hívhatták volna a Barcelona vezetői?
– Nem ők kerestek először, hanem Frank Rijkaard. Egyik este, nem is este, éjjel, odahaza pakoltam a bőröndömet, amikor csörgött a telefonom. Frank volt az, és közölte, borzasztóan fájlalja, de nem tud jönni Arubába. Másnap tudniillik közösen repültünk volna oda, hogy lazítsunk egy kicsit. Megjegyzem, ránk is fért volna, hiszen azt megelőzően keményen dolgoztunk azon, hogy beindítsuk azt a projektet, amely újabb lökést adott volna a holland futballnak. Hogy miről is volt szó, nem részletezném, de abban szinte biztos vagyok, ha elképzeléseink valóra váltak volna, megnyerjük a 2008-as világbajnokságot. Bár a sikert garantáltuk, a szükséges támogatást nem kaptuk meg, így tervünk dugába dőlt. Bánatunkban úgy döntöttünk, irány a Karib-tenger!
– Képzeljük, Rijkaard telefonja után milyen bosszúsan ürítette ki táskáit.
– Azért nem idegeskedtem nagyon. Frank ugyanis azért mondta le a közös vakációt, mert azokban a napokban tárgyalt a Barcelonával. Pontosabban így fogalmazott: "Nem jövök, mert Barcelonába megyek.” Éppen gratulálni akartam volna, amikor megkérdezte, nincs-e kedvem vele tartani…
– Ott állt, fülén a kagylóval, s azon tipródott, Aruba vagy Barcelona?
– Már csak azért sem tipródtam, mert Frank sietve hozzátette, azonnali választ kér. Úgyhogy habozás nélkül rávágtam: megyek én is. Igaz, hozzáfűztem még, hogy kizárólag akkor, ha az anyagiakban meg tudunk egyezni. Mindketten jót nevettünk ezen.

Hálás a spanyol állás

– Milyen világba csöppent?
– Talán a mesés a legpontosabb kifejezés. Gondoljanak bele, a legtöbb mérkőzésünkre százezren kíváncsiak, miközben az edzéseken több újságíró bukkan fel, mint játékos. Ha nem látom, nem hiszem el, két barcelonai lap naponta húsz-húsz oldalban számol be arról, mi történik a csapattal. Ismétlem, naponta húsz-húsz oldal. Az már más kérdés, hogy néha a zsurnaliszták túlzásokba esnek, ha jól futballozunk, akkor zsenik vagyunk, ha rosszul, akkor jobb esetben kritizálnak, rosszabb esetben temetnek, és változásokat követelnek.
– Ha velük ennyire nehéz, milyen lehet a sztárokkal?
– Hát, nem könnyű!
– Még a honfitársaival sem?
– Velük sem. Én azt vallom, ha edző vagy, a csapategységnél nincs fontosabb, a fenébe az egyéni érdekekkel. Na, Barcelonában ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, tudomásul kell vennünk, Ronaldinhóval, Saviolával vagy Kluiverttel nem lehet úgy bánni, mint, mondjuk, egy Breda-játékossal.
– Ki vezényli a foglalkozásokat, Rijkaard vagy ön?
– Legtöbbször én. Persze a kollégám is mindig jelen van, de ő inkább afféle menedzserként ténykedik. Az összeállítás természetesen Frank hatáskörébe tartozik, aminek következtében a felelőssége is nagyobb, mint az enyém.
– Ennél hálásabb feladatot nem is kaphatott volna.
– Ezért is vagyok boldog Barcelonában. Nyilvánvaló, könnyebb a helyzetem, mint a vezetőedzőé.
– Azt azért ne próbálja bemagyarázni nekünk, hogy nem lenne a katalánok első számú trénere.
– Holott ez az igazság. Tizenöt éven át dolgoztam szakvezetőként, elég volt. Ötvenegy éves vagyok, mire lejár a szerződésem, ötvenöt leszek. Szerintem akkor végleg felállok a kispadról. Legalább lesz időm elmenni Arubába…

– Mielőtt nyugdíjba vonulna: a nyáron megkötött megállapodásban mi szerepel, a Barcának kötelező minden sorozatban az élen zárnia?
– Dehogy kötelező. Csupán ajánlott… Finoman már figyelmeztettek minket, ha nem nyerünk semmit, számíthatunk arra, hogy Barcelona utcáin fenékbe rúgnak minket. Azaz valamit mégiscsak illene megnyernünk, vagy a bajnokságot, vagy a spanyol kupát, vagy az UEFA-kupát.
– Esetleg mindhármat?
– Á, az csak álom. Még túl fiatal a gárda ehhez. Frankkal most kezdtünk hozzá egy új csapat építéséhez, időre van szükségünk, hogy a megfelelő szintre eljussunk. Örömteli, hogy ritka türelmes elöljárókkal találkoztunk, akik tisztában vannak vele, egy Európa-verő társulat kialakításához nem hetekre, hanem hosszú hónapokra van szükség. Mert természetesen az a cél, hogy idővel a kontinens legjobbjai közé verekedje magát a Barcelona. Oda, ahová egyébként tartozik.
– A város utcáira visszatérve: a Barcelona négy forduló elteltével az ötödik helyen áll; nyugodtan korzózhatnak a Ramlason?
– Most nagyon jó az együttes megítélése, tehát egyelőre biztonságban vagyunk…
– A vállukat viszont veregetik, nem?
– Hála istennek, engem nem mindenki ismer fel. Ez amúgy érthető, hiszen Frank van a középpontban, ő nyilatkozik mindenkinek. Meg hát jobb játékos volt, mint én. Azért egy étterembe vagy egy bárba nem könnyű vele beülni, hiszen percenként kérnek tőle aláírást. No meg beszélgetni is kell ilyenkor a drukkerekkel, úgyhogy az idő el is megy azzal, hogy rögtönzött ankétot tartunk az egyik vendéglőben. Bevallom, néha megkérném a szurkolókat, hagyjanak minket, hadd igyunk meg egy sört a sarokban, de aztán eszembe jut, a Barcelona edzője mégsem tehet ilyet.

Még él a magyar kapcsolat

– A nyáron olvashattunk arról, hogy Babos Gábor neve felmerült a klubnál. Tényleg?
– Sajnálom, ám ez csak pletyka volt. Azt ellenben tudni kell, hogy a Barca mindig a legjobbakra veti ki hálóját, és szerény véleményem szerint Babos a legjobbak közé tartozik. Írják le nyugodtan: Gábor Barcelona-szintű kapus, nem lennék meglepődve, ha egyszer vele kezdődne az összeállítás.
– Más magyar játékosokat ajánlana a spanyol bajnokságba?
– Ôszinte leszek: nem. Fehér Csaba és Pető Tamás például nagyon ügyes futballista, Hollandiában el is ismerik tudásukat, de Spanyolországban már nem biztos, hogy megállnák a helyüket. És ez nem az ő hibájuk.
– Hanem?
– Az a közeg, amely a magyar labdarúgást körülveszi, egyszerűen lélekromboló. Nincsenek megfelelő pályák, az utánpótlásképzés romokban, és ahogy látom, az első csapatban szereplők többségét sem motiválja semmi.
– Mindezt Barcelonából látja?
– Bizonyára meglepődnek, de gyakorlatilag mindenről tudok, hiszen Várszegi Gáborral és Fülöp Ferenccel az élen sokakkal tartom a kapcsolatot. Sőt, az idén már háromszor jártam Magyarországon. Imádom azt az országot, az embereket, a mesés vidékeket.
– Ott tartottunk, hogy motivációs problémákat vél felfedezni.
– Nézzék, amíg Barcelonában a huszonöt játékos nap mint nap megküzd a csapattagságért, addig Magyarországon klubonként legfeljebb tíz futballista hajt százszázalékos erőbedobással a gyakorlásokon, mert a többieknek így is, úgy is bérelt helyük van a kezdő tizenegyben.
– Miért, Ronaldinhónak nincs?
– Visszakérdezek: miért lenne? Azért, mert Ronaldinhónak hívják? Igenis, Kluvierthez, Puyolhoz, Luis Enrique-hez és a többi kiválósághoz hasonlóan Ronnie-nak is naponta harcolnia kell. Figyelmeztetni viszont nem szükséges, mivel profi labdarúgóként tisztában van vele, ha nem küzd becsülettel, a kispadon találja magát.
– Ha már szóba került a brazil világbajnok: a klubnál nem siránkoznak, hogy végül csak őt sikerült megszerezni, és nem Beckhamet?
– Még senki sem könnyezett emiatt… Ami engem illet, Beckhammel még nem dolgoztam együtt, Ronal-
dinhóval viszont igen, s mondhatom, egy élmény az edzőjének lenni. Más szóval, nekem nem hiányzik Beckham, s szerintem másoknak sem.
– Úgy hallottuk, gyerekkora óta a Real Madridért szorít.
– Azt látom, hogy a fotósuk itt van, most a kandi kamerát keresem… Mint minden rendes holland polgár, világéletemben a Barcelonának szurkoltam, elvégre aki látta a Johan Cruyff-féle gárdát, azonnal szerelmes lett belé. Aztán jött Ronald Koeman, Kluviert, a de Boer-fivérek, Cocu, Overmars és a többiek, vagyis Hollandia a mai napig a Barca rabja. És ugyebár én is holland vagyok!
– A Camp Nouban gyakorta megfordulva csak tudja, mi a fontosabb, a bajnoki arany begyűjtése vagy "csak” az, hogy a Real előtt végezzenek?
– Ha választani kell, akkor az elsőségre szavazunk. Abban úgyis benne van, hogy megelőztük a Madridot…