Michael Schumacher: a Versenyző

…Michael Schumacher nem számított megértésre, és nem is várt el ilyesmit senkitől, amikor ismert személyiséggé kezdett válni. Sosem gondolta, hogy egy nap még bánni fogja. Nem tudta, mibe vágott bele…

Michael 1991 augusztusában, Silverstone-ban ült először Forma–1-es autóban. Ekkor még egyáltalán nem tűnt valószínűnek, hogy a tapasztalatlan fiatalember képes lesz annyira megszelídíteni a Jordan versenyautót, hogy a következő versenyen, Spában rajthoz állhasson. Michael kigurult a pitből, és néhány méter után úgy döntött: inkább leállítja a járművet. Az autó ugyanis túl bonyolult és túl erős volt. De aztán mégis megtett egy kört, majd még egyet és egy újabbat… Egyre jobban és jobban ment. Olyan gyorsan hajtott, amilyen gyorsan csak lehetett azzal az autóval. Összesen 36 kört tett meg, míg végül megdöntötte a Jordan körrekordját Silverstone-ban.
Az elmúlt tizenkét évben semmi sem változott, mégis minden más lett. Még mindig halmozza a rekordokat, méghozzá egyre nagyobbakat. 2002-ben Michael megnyerte az ötödik világbajnoki címét, ezzel utolérte a legendás Juan-Manuel Fangiót, akiről mindenki azt hitte, hogy utolérhetetlen.
A 2002-es szezon végére 64 Forma–1-es versenyt nyert, többet bármelyik másik pilótánál a sportág ötvenéves történetében. Több versenyt nyert egyetlen szezon alatt, mint bárki más, és több pontot is szerzett, mint eddig bárki. Ráadásul semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy még nagyon sokat nyer majd. Nincs még egy pilóta, aki olyan látványosan, biztonságosan, hidegvérrel, precízen és hibátlanul vezetne, és ugyanakkor úgy élvezné az egészet, mint ő.
Sokan azt mondják, hogy élő legenda, egy fenomén, valamiféle szuperhős, aki soha nem adja fel, mindig keresi a harcot, a párbajt, és örökké győzni akar. Különböző neveket aggattak rá: Esőisten, az Út Királya, a Mester, Schuminator.
A Bajnok.
Sokak szerint minden idők legnagyobb Forma–1-es pilótája, de Michael nem igazán tudja, mit is kezdjen mindezzel. Ô egyszerűen csak szeret vezetni. Határtalan gyönyörűséget lel benne. Élvezi, ha egészen a határokig űzi az autót a hosszú, sodró kanyarokban. Mindig is ezt szerette csinálni: versenyezni négy keréken, késhegyre menő párbajt vívva valamelyik nagy riválisával. Mert imádja a kihívásokat. Különleges versenyző, aki szívből elhivatott az ő kedvenc sportja iránt.
Angliában úgy hívják: Versenyző.
Talán ez az, amelyik leginkább illik rá.


…Majd szétrobbant a feje. Folyt az orra, rekedt volt és alig tudta nyitva tartani a szemét, huszonkét éves kora dacára elég meggyötörtnek tűnt. A fiatal Forma–3000-es pilóta nemrégiben érkezett Japánból, és az úton alaposan megfázott. Az időpont: 1991 augusztusa, az első Forma–1-es verseny előtti éjszaka. Bár egyáltalán nem érezte jól magát, ezt nem mutatta.
"Egészen össze voltam törve. Alaposan megfáztam, és nehezen viseltem az alkalmazkodást az új időzónához, hiszen nem sokkal azelőtt érkeztem Japánból. Nem voltam valami jó állapotban életem első Forma–1-es versenye előtt. Ráadásul rosszul is aludtam, de azt hiszem, hogy ez nem a verseny, hanem az időátállás miatt volt így. Azon az éjszakán, amikor megérkeztem Spába, mintha csőlátásom lett volna, kizárólag a feladatra tudtam koncentrálni.”
Különös az emberi emlékezet: alighanem mindenki azt gondolná, hogy olyan fontos esemény, mint az első Forma–1-es verseny, kristálytisztán megmarad az emlékek között. Úgy tűnik, Michael esetében azonban komoly emlékezetzavarok léptek fel. Arra emlékszik ugyan, hogy az ifjúsági szálló falain különös táblák voltak, olyanok, mint egy iskolában, és hogy a légkör hideg volt és barátságtalan. De az már nem rémlik neki, hogy egy szobában aludt menedzserével, Willi Weberrel. Ez a különös emlékezetzavar jól mutatja, hogy milyen Michael: soha nem foglalkozik a részletekkel, neki mindig csak a legfontosabb dolgok számítanak.
Totális véletlen, hogy éppen a spa-francorchamps-i futam volt az első versenye. Egyszerűen az történt, hogy Eddie Jordannek nagy szüksége volt egy pilótára kezdő, ám törekvő csapatába. Bertrand Gachot ugyanis a börtönben kötött ki, miután némi nézeteltérése támadt egy londoni taxisofőrrel.


…A világbajnoki cím sorsa az utolsó futamon dőlt el. Az eltiltások és kizárások ellenére Michael utolérte Damon Hillt a bajnokságban, hiába vettek el tőle négy futamot. A nagy leszámolás Adelaide-re maradt.
A versenyben Michael ment az élen, de a 36. körben kicsúszott a fűre és nekiment a falnak. Az első felfüggesztés megsérült, a gumi cafatokban lógott az autón, de valahogy visszaverekedte magát a pályára.
Ekkor Hill megpróbált kibújni mellette, de Michael "becsukta az ajtót”, azaz ráhúzott Damon első kerekére. (Íratlan szabály egyébként, hogy az a pilóta jogosult először befordulni a kanyarba, akinek az első kereke előrébb van.) A futam után Hill és Schumacher egész másként emlékezett az eseményekre.
"Végtelenül hosszúnak tűnő perceken át álltam a pálya mentén, és vártam a végkifejletet. Roppant csalódott voltam, és nem tudtam, hogy mit is kezdjek magammal. Nem tudtam, hogy mi történt Damonnal – aki a balesetet követően továbbment –, csak az volt egyértelmű, hogy éppen elég nagy előnnyel vezettünk az utánunk következő pilóták előtt, és ezért nagyon valószínűnek tűnt, hogy Damon gyűjt néhány pontot. Ott, a pálya szélén állva nem láttam át, hogy mi is történik a versenyben, úgyhogy megpróbáltam arra hagyatkozni, amit a kommentátor kiabált a hangosbemondóba. Ezt sem nagyon értettem, csak annyit hallottam, hogy Hill kiállt, és problémái vannak, meg valami olyasmit, hogy ki tud majd jönni. De nem jött, hiába vártam. Nem tudtam, mit gondoljak. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sem. Iszonyúan fel voltam dúlva. A várakozás gyötrelmes volt. Aztán odasétált hozzám egy pályabíró, kezet fogott velem és gratulált. De még ekkor sem voltam biztos a dolgomban. Amikor már elhittem, hogy nyertem, akkor is borzasztóan zavarodott voltam.”
Az előző szezonnal ellentétben, 1995-ben kétség sem fért ahhoz, hogy ki nyeri a bajnokságot.
"Ennek ellenére, már az 1995-ös év vége előtt tisztában voltam azzal, hogy tovább kell mennem. Fejlődni akartam, és úgy éreztem, hogy új motivációkra van szükségem. Két megkeresést kaptam, az egyiket a McLarentől, a másikat a Ferraritól.”


…Az időpont: 2000. október 8., késő este. A helyszín: a szuzukai versenypálya, Japán. Hűvös van és már besötétedett. Az újságok elkészültek a másnapi kiadás főcímeivel, amelyek az "igazság pillanatáról” szólnak. Helyi idő szerint délután fél háromkor száguldott át Michael Schumacher a célvonalon – győztesként. Mi több: világbajnokként. Michael megnyerte mind a négy hátralévő versenyt az évben, s ezzel huszonegy év után világbajnoki címet szerzett a Ferrarinak.
A boldogság pillanataiban a szerelők és a csapat valamennyi tagja felugrott a dobogóra, boldogan integettek, és azt énekelték, hogy "Akik nem ugrálnak, azok mind feketében járnak” – ezt a rivális McLaren-Mercedes tagjainak adták elő. A pódium tetején a világbajnok határtalan eufóriában ugrált és tombolt a többiekkel.
A boxutcában a Ferrari környékén szinte tapintható volt a boldogság. Minden pirosba öltözött, faasztalkákat és kerti székeket állítottak fel a nagy dobozok mögött. Ez volt a rögtönzött berendezés a Ferrari győzelmi bankettjére. Pezsgő, vörösbor, fehérbor, ásványvíz, pizza és tészta hatalmas mennyiségben. Az ünnepi vacsora kellékeit néhány pillanat alatt szedték össze, semmit nem készítettek el előre, attól tartva, hogy balszerencsét hozhat. A bejárat környékén hatalmas dobozokat halmoztak egymásra, ezek később a vendégek ülőhelyéül szolgáltak, egyelőre azonban az izgatott fotósok, újságírók és operatőrök foglalták el őket. Az egész berendezés jórészt Ivano és Salvatore műve.
E két úriember együtt nőtt fel egy kis, olaszországi faluban, és évek óta a Ferrari hűséges alkalmazottjai. Salvatore kitűnő szakács, bár ezt csak kevesen tudják. Ô készíti azt a bizonyos spagetti aglio olio e peperonicót, amit Michael annyira szeret, hogy minden verseny előtt azt fogyasztja. Ivano joviális, szeretnivaló figura, aki örökké élete értelméről beszél, akiért a következő évben hátat fordít a "száguldó cirkusznak”. Közös vonásuk, hogy mindketten nagyon komolynak és tekintélyt parancsolónak látszanak, akárcsak két testőr egy maffiafilmben. Ezért aztán ők is töltik be ezt a szerepkört az ehhez hasonló ünnepi alkalmakkor. Vigyázat! – ez van az arcukra írva. Meg valami olyasmi, hogy "eddig, idegen és ne tovább!”.
A sátrak környékén egyre erősebb a hangzavar. Ross Brawn technikai igazgató, aki normális körülmények között úgy néz ki, mint aki a légynek sem tud ártani, most vigyorogva önt egy egész üveg pezsgőt a világbajnok pilótára. Michael kiabál és szabadulni próbál, de hiába: a pezsgősüveget jó mélyen benyomták a háta mögé, a pólója alá. Ez már a harmadik felsője volt azon az estén. A ruhadarab egyébként az öccséé, Ralfé, akárcsak a melegítőnadrág. A saját ruhái már mind túl sok pezsgőt láttak.
Michael nekilendül és felugrik Ross Brawn hátára, aki könnyedén elbírja. Michael távolba révedő tekintettel csüng rajta, s közben majd megfojtja. A fotósok vadul csattogtatják fényképezőgépeiket, igyekeznek megörökíteni minden pillanatot. Az ehhez hasonló örömittas bolondozás ugyanis nagyon ritka a Forma–1 technokrata világában. De a filmtekercsek már lassan elfogynak, Ivano és Salvatore pedig egyre hátrébb taszigálja a tömeget. Közben a háttérben Michael egyre inkább belemelegszik a bulizásba. Előbújik belőle a Rajna-vidéki énje. Szeret inni, énekelni, és ugyanerre buzdítja a többieket is. "Nehéz elhinni, de az olaszoknak elég sok idő kell ahhoz, hogy feloldódjanak” – magyarázza. De ő szívesen segít rajtuk, aki nem tud időben elmenekülni, az hamarosan pezsgőt kap a nyakába.
Ross Brawn már negyedszer veszi le és törli meg a szemüvegét, a csapatfőnök, Jean Todt nedves haját igazgatja. Ugyanezt nem teheti meg Luca Baldisserri, Michael versenymérnöke, aki egy fogadás miatt kopaszra borotválta a fejét. Sebaj, ennyit megért nekik, hogy Schumacher megnyerte a világbajnokságot. Mi több, az egyik csapattagot beülteti abba a bizonyos székbe, ahol először ő, majd később még oly sokan mások hagyták, hogy leborotválják a fejüket. Michael felesége, Corinna ekkorra már régen elvesztette a fonalat, fogalma sincs, hogy kivel váltott puszit már, és kivel nem. Michaellel bizonyosan már jó néhányszor.


…Egy sötétzöld Fiat Multipla kanyarog a Bologna és Maranello közötti szerpentinen. A sztráda iszonyúan zsúfolt, ezért választotta Michael ezt a kerülő útvonalat. Még mindig elég meleg van, pedig már este kilenc óra felé jár az idő. Amikor egy álmos kis faluba érnek, Michael megkérdezi a többieket: "Kértek jégkrémet?” – és megáll közvetlenül egy cukrászda bejárata előtt. A kinti asztalok körül jó néhány ember ücsörög, mindannyian felnéznek. A tekintetükből az olvasható ki: ki a fene parkol így, ilyen elképesztően pimasz módon? De aztán megvonják a vállukat és folytatják a beszélgetést. Végül is Olaszországban vagyunk, itt nem veszik olyan komolyan az ilyen dolgokat. Corinna kiugrik az autóból, és rendel öt jégkrémet. Odakint többen a nyakukat nyújtogatva próbálnak belesni a sötétített üvegű autóba. Corinna jégkrémekkel megpakolva tér vissza, Michael kinyitja az ajtót, és ebben a pillanatban többen felkiáltanak: "Shumaker?!” Mintegy vezényszóra, mindenki kirohan a cukrászdából, de a Multipla ajtaja máris becsukódik, Michael egyesbe teszi a váltót és elhúz. Maga mögött hagyja a meglepett bámészkodókat, akik elmulasztották az esélyt, hogy életnagyságban csodálják meg imádott hősüket.
Ilyen jelenetek nap mint nap előfordulnak Schumacherrel Olaszországban. A sztráda fizetőkapujánál szolgálatot teljesítő őr is nagyot néz, amikor ráébred, hogy kinek nyújtja át a visszajárót. Ô is ugyanazt kiáltja, mint a fagyizó vendégei: "Shumaker!” De a sorompó már felnyílt és Michael gyorsít. A meglepetés ereje mindig is neki kedvez.
Kivéve a Montanában. A vacsoravendégek lélegzete elakad, álluk leesik, amikor meglátják, ki nyit be az öreg tölgyfa ajtón. De Rosella, a vendéglő háziasszonya máris közbelép. Túláradó örömmel ugrik fel, és átöleli a Ferrari pilótáját. Hatalmas puszit nyom mindkét orcájára, aztán karon ragadja és bevezeti a vendéglő hátsó felében lévő privát terembe, amelyet tolóajtóval lehet leválasztani a helyiség többi részétől. Vagy levezeti a lépcsőn a konyhával szemben lévő kis nappaliba, ahol a vendéglő dolgozói pihennek, ha van egy szusszanásnyi idejük.
A berendezés egyszerű: csak egy szófa, asztal, néhány szék meg a televízió, ami örökké hangosan szól. Amikor Michael társasággal érkezik, akkor a külön helyiségben vacsorázik, de ha egyedül van, akkor többnyire a nappaliban foglal helyet.