Külföldön sehol sincs lazítás

Bár Hrutka János már visszavonult, elmarasztalót így sem akar, és nem is tud mondani a magyar játékosok edzésmunkájáról.
"Megfigyeltem, amint kikerül egy futballista külföldre, egyből azzal jön, hogy odakint mennyivel keményebbek az edzések – vallja az egykori 24-szeres válogatott védő. – Szerintem viszont ez nem igaz. Edzettem itthon elég sok szakemberrel, dolgoztam például Bicskei Bertalan, Garami József vagy Kiss László keze alatt, és nem mondhatnám, hogy a kaiserslauterni edzések keményebbek lettek volna, mint amit ők végeztettek velem. Sőt, kint a nagy sztárok mindent megengedhetnek maguknak: Ciriaco Sforza edzésmunkája például egyenesen botrányos volt…"

Ellazsálta az edzéseket

Hrutka János úgy véli, az idősebbek minden csapatban többet megengedhetnek maguknak, és mivel Józsi György még fiatal, természetes, hogy nagyon hajtania kell.
"Kaiserslauternben egy pillanatra sem állhattam meg, hiszen nem voltam biztos csapattag, fel kellett hívnom magamra az edző figyelmét – mondta a már visszavonult védő. – Amikor idehaza stabil játékos voltam, akkor is küzdöttem tiszta erőből. Ha visszagondolok pályafutásom állomásaira, egyedül tavaly, a Honvédnál voltak gondjaim az edzésekkel. Nem arról van szó, hogy nem hajtottam volna, hanem sok probléma adódott, és így kétségtelenül nem voltam százszázalékos formában."

Úgy fest, a Honvédban mindenkinek valamilyen hirtelen baja jön elő, hiszen Miriuta Vasile sem sokat futballozott piros-fehér-feketében. A középpályás viszont nem ért egyet Hrutka Jánossal, szerinte igenis van különbség a hazai és a kinti edzésmunka között – lehet tippelni, melyik javára…
"Cottbusban legfeljebb hetvenöt percig tartott egy-egy foglalkozás, ami nem hoszszú idő, viszont az elképesztően pörgős volt – emlékezett a kilencszeres válogatott középpályás. – Ott aztán nem volt olyan, hogy jó messze elrúgom a labdát, és érte sétálva pihenek néhány percet… Itthon viszont a kétórás edzés végére mindenki holtfáradt, így az utolsó gyakorlatokat már senkinek sincs kedve elkezdeni. Ez pedig nyilván a munka rovására megy. Én Cottbusban meghatározó játékosnak számítottam, ám amikor az edző valamiért nem volt elégedett a teljesítményemmel, pillanatok alatt majdnem a kispadra kerültem."
Ez Magyarországon Miriuta Vasile szerint elképzelhetetlen. A stabil csapattagok nyugodtan kihagyhatnak egy-két tréninget fájós lábra, ugrándozó gyomorra vagy elült fenékre hivatkozva, attól még ugyanúgy játszanak a hét végén. A fedezet mindezt tapasztalatból mondja: bár most nagy kedvvel végezte az ETO-nál Kiprich József feladatait, szűk évtizede, első győri tartózkodása alatt bizony saját bevallása szerint sem igyekezett megszakadni az edzéseken…
Urbán Flórián nem tagadja: ő az edzéseken soha nem is akart megszakadni, a mecscseken azonban nem volt kímélet. Az Újpestről a minap elköszönt futballista tisztában van azzal, több magyar labdarúgó is igen bő mellénnyel lép pályára.

Fuss, amíg csak bírsz!

"Az biztos, hogy néhány, önmagától teljesen elszédült fiatal nem veszi komolyan az edzéseket, de ami sokkal nagyobb baj, még a mérkőzéseket sem – vélekedett a 40-szeres válogatott hátvéd. – Minek is hajtsa ki magát, ha egyszer úgyis megkapja a pénzét… Most mentem ki az osztrák ötödosztályba, és állítom, hogy mentalitásban a magyar élvonal nem versenyezhet a kinti játékosokkal. Biztos meglepő, de ezek a fiúk még szeretik a futballt, örülnek, hogy játszhatnak. Nálunk viszont van néhány olyan menő játékos, aki igazából utál focizni…"
A védő is beismeri, sosem volt az az úgymond edzésspíler, de amit kellett, azt mindig megtette, és így játszhatott az Anderlechtben is. Annak kifejezetten örül, hogy Józsi Györgynek lesz alkalma már fiatalon megismerni a kinti mentalitást, hiszen az egerszegi csatárt tehetséges futballistának tartja, akinek csak hasznára válhat a prágai út.
"Hiányzik a tisztelet és az alázat a magyar focisták többségéből – folytatta Urbán Flórián. – És az a nagy baj, hogy aki az edzéseken lazsál, az sokszor a meccseken is megteszi. Úgy gondoljuk, ami itthon jó, az külföldön is elég. Pedig mintha nem így lenne. Csak meg kell nézni a statisztikát, hogy az utóbbi időben hány magyar játékosnak mondták azt odakint: kétségkívül nagyon kedves és aranyos srác vagy, de azonnal húzzál innen a fenébe…"
A korábban a Ferencvárosban futballozó szlovákiai Pinte Attila viszont úgy látja, Magyarországon nem az edzések intenzitásával van a baj, hanem azzal, hogy a mérkőzéseken lassú az iram.
"Amikor nem hátráltatott sérülés, az Üllői úton is százszázalékosan készültem – említette Pinte Attila, aki szerint a meccsek tekintetében viszont sokkal jelentősebb a különbség. – Minden edző más és más gyakorlatokat helyez előtérbe, emiatt nehéz az összehasonlítás. Míg, mondjuk, Angliában kilencven percen keresztül robotolnak a futballisták, addig Magyarországon sok az üresjárat. Bár hozzá kell tennem, nemrégiben olvastam egy cikket, ami éppen arról szólt, az angol élvonalbeli csapatokhoz szerződő német futballistáknak milyen sokáig tartott, míg megszokták az ottani ritmust. Michael Tarnat, a Manchester City játékosa például azt újságolta, hogy míg a Bayern Münchenben azt tapasztalta, két-három gólos előny birtokában más, biztosabb stílusra áll a gárda, a szigetországban viszont addig mennek előre, amíg bírnak. Ott nem számít, hogy egy csapat jókora hátrányban van, megy és mindent megtesz legalább a szépítésért."
Pinte Attila – aki megfordult a görög Panioniosznál, most pedig a szlovák első osztályban szereplő FC Artmedia Petrzalka együttesében futballozik – az edzésekkel kapcsolatban még annyit jegyzett meg: egyre inkább az a jellemző, hogy a mai labdarúgásban a gyakorlások rövidek, ellenben roppant pörgősek, ennyi idő alatt éppen annyira elfárad egy játékos, vagy tán még jobban, mint amikor az edző kétórás foglalkozást vezényel. Utóbbi esetben persze többet álldogállnak a játékosok, kevésbé adja vissza egy hosszú gyakorlás azt, ami a pályán történik.
Márpedig abban mindenki egyetért – minél hosszabb egy edzés, a futballistának annál inkább kedve támad pihenni…
Az Újpest és a Vác korábbi élvonalbeli játékosa, Balogh Zoltán az újságírással kacérkodik, és az alábbiakban az ő hazai, valamint külföldi emlékeiből idézünk, és tán nem tanulság nélküli a számunkra készített rövid feljegyzése…

Kicsi, vegyél vissza!

"Két hetet edzettem 1995-ben a svájci másodosztályú Winterthur csapatánál. A játékosok félprofik voltak, többen munkából érkeztek edzésre. A csapat edzője a kiváló csatár, Stephane Chapuisat édesapja volt, aki játékosmúltja és edzői kvalitásai miatt nagy tiszteletnek örvendett játékosai körében. Meglepődtem, hogy Chapuisat nem tartott bemelegítést, sőt a cicázás és a gimnasztika alatt ott sem volt a pályán. Mivel azonban minden játékos saját érdeke, hogy elkerülje a sérüléseket, mire az edző kijött a pályára, már mindenki kész volt az edzésre. A labdás gyakorlatoknál kevesebb volt a pihenőidő, s én a szokatlan tempó miatt bizony sokszor csak kapkodtam a levegőt. A játéknál nincs finomkodás, sokkal több az ütközés, mint idehaza, és nagyobb az iram is. Az volt az érzésem, hogy fizikálisan úgymond vékonyabb vagyok, mint a kinti játékosok. Pedig pályafutásom során megfordultam több élvonalbeli magyar csapatnál is: tapasztalataim szerint egy magyar profi játékos annyit ad ki magából egy edzésen, amennyit akar – értem ezen, hogy ha nem akar túlzottan elfáradni, akkor bizony nem is fárad el… Negatívumként szólnék az edzések intenzitásáról: a gyakorlatok között sok a pihenőidő, az edzésjáték sokszor túl langyos. A futógyakorlatoknál is megy a lógás, sokszor nem teljes intenzitással futottunk. Előfordult, hogy egy túlzottan lelkes fiatalnak beszóltak az idősebbek: »Kicsi, jó lenne, ha visszavennél!« Nem minden edző követeli meg a fegyelmet, a játékosok pedig megérzik ezt, és mindez természetesen az edzésmunka rovására megy."