Szívügyek – Malonyai Péter jegyzete

Hogy őszinte legyek, akkor kezdtem igazán figyelni Guzmics Richárdra, amikor azon a bizonyos román–magyaron óriásit hibázott. Persze hogy nem örültem neki, de amit kapott utána, az még egy rinocérosznak, vízilónak, elefántnak (hogy a vastag bőr felől közelítsek) is sok volt. Olyanok köszörülték rajta a nyelvüket, akik, ha róluk van szó, elvárják, hogy elnézzék a hibáikat, legyenek velük megértőek, empatikusak, simogassák meg a buksijukat.

Azóta eltelt jó néhány esztendő, Guzmics az Európa-bajnokságon (2016) megmutatta, hogy jó futballista, ám fontosabb, hogy most azt állítja, nem volt még rosszabb időszaka, mint az elmúlt egy esztendő. Ez jó hír, bizonyítja, hogy képes felállni a padlóról, megrázni a fejét és újra nekiindulni.

Most éppen Mezőkövesden. Jó helyen, elsősorban Kuttor Attila miatt. Hogy szakmailag mit tud, bizonyítja az elmúlt szezon, ám az sem mindegy, hogy Guzmics első NB I-es meccsén mellette játszott belső védőt. A Haladás a győrieket győzte le (2–1), hősünkről pedig kiemelte a Nemzeti Sport tudósítója, Zombori András, hogy „akadt létfontosságú mentése is”. Kuttor persze jó szokásához híven főszerepet játszott a pályán, „biztos pont volt a védelemben, létfontosságú gólt fejelt”.

A felállás most is hasonló, hiszen az edző helye megkérdőjelezhetetlen, Guzmicsnak pedig igyekeznie kell, hogy megfeleljen neki. Nincs rossz helyzetben (legalábbis az én megítélésem szerint), a sportban, az öltözőben mindig sokat jelent, ha olyan emberek kerülnek össze újra, akik jól ismerik egymást. A bizalomhoz mindenképpen elég, márpedig most leginkább arra vágyik a játékos.

Aki igazi szívember, a vele készült interjú alapján mindenképpen. Hiszen Mezőkövesden eddig mindössze három bajnokit játszott, majd sérülése miatt külön kellett készülnie, nem lehetett ott a kupadöntőben, a félbeszakítás utáni erőltetett menetben sem volt pályán, mégis többes szám első személyben, keblére ölelve a többieket beszél tervekről, célokról, elvárásokról. És ha már itt tartunk, érdemes az ő megfogalmazását követni, e szerint a szíve szakadt meg, hogy nem játszhatott a kupadöntőn a Puskás Arénában.

Kellő magabiztossággal beszél, hiszen a sorok között ott van kimondatlanul, hogy ha pályán van, minden másképp alakul. Önbizalom nélkül nem megy, s miért ne bízna saját magában 33 esztendősen, 27-szeres válogatottként.

A többit pedig úgyis meglátjuk.

Ő is, mi is.