Kilométerpénz – Malonyai Péter jegyzete

Hat-hat és félórát buszozik Kisvárdára, majd vissza Szombathelyre a Haladás a szombati bajnoki miatt, mi tagadás, nem irigylem a játékosokat. Tizenhárom óra összezártság még akkor sem felhőtlen boldogság, ha három ponttal térhet haza a csapat, vereség esetén pedig…

Kidobott idő. Meg persze kidobott pénz. Mert – mint Tóth ügyvezető mondja – a benzin enyhén szólva sincs ingyen, meg altatni, etetni is kell a küldöttség tagjait – NB I-es színvonalon (akármekkora is a minősítés aktuális rangja).

A szakma is megsínyli a nagy utazást, edzés péntek délelőtt, aztán már nincs idő semmiféle licencigénylő mozgásra, miközben lehet akármennyire kényelmes a szuperbusz, csak elgémberednek a végtagok, nincs az az alapos bemelegítés, amelyik teljesen kiűzhetné az izmokból az utazás nyomait.

Nem irigylem – most történetesen a szombathelyieket.

Azzal együtt, hogy a maiaknak még könnyű a dolguk a nagy elődökhöz képest. A klasszikus honi profizmus idején, a két háború között a vonatozás dívott, a nagy klubok (Ferencváros, Hungária, Újpest) meg a menőbb vidéki csapatok lefoglaltak egy-egy vagont a menetrendszerű MÁV-járatokon, ha fontosabb meccsre utaztak, a drukkerek is befizethettek. Hogy aztán át-átjárjanak a kedvenceikhez, esetleg beüljenek közéjük egy-egy kártyapartira. Ezt a szokást sikerült átmenteni az újkori profizmusba, a játékok közül a römit is, a tarokkot nem (amiről a maiak azt sem tudják, hogy eszik vagy isszák).

Annyi mindenért ígér juttatást a szövetség, nem állna semmiből, ha kilométerpénzt (is) kapnának a klubok; vannak adományok, amelyekről sohasem derül ki, mire fordították, arra-e, amire szánták, míg az utazás legalább kézzelfogható és látványos költségvetési tétel.

De félre a tréfával, azaz… A hosszú utazásokat gyakran színesíthetik váratlan események. A hetvenes években hallottam, hogy a Nyíregyházáról Zalaegerszegre (479 km) hazatérő csapat az indulás után felvett a buszára egy árokban heverő, nem éppen józan embert. Az út során kérdezgették, merre lakik, ám a talált barát rendre csak annyit dörmögött: „Otthon…” Még Zalaegerszegen sem tért magához, ezért lesegítették a buszról, útjára bocsátották, ám ő néhány száz méter után visszafeküdt – az árokba.

Néha szerencse, hogy kis ország vagyunk.