Húst a párizsiba! – S. Tóth János jegyzete

Azt írja Paunoch Péter FIFA-licences futballmenedzser az nso.hu-n olvasható blogjában, hogy „a külföldről Magyarországra igazoló játékosok hazajövetelének sokszor elsősorban anyagi okai vannak, mondván, ha itthon is megkeresik ugyanazt a pénzt, vagy még többet, akkor miért maradjanak külföldön. Viszont érthető, hogy leendő magyar csapattársaik sem akarnak náluk sokkal kevesebbet keresni, és ez hozzájárul a folyamathoz, az igények emelkedéséhez.” az nso.hu-n olvasható blogjában, hogy „a külföldről Magyarországra igazoló játékosok hazajövetelének sokszor elsősorban anyagi okai vannak, mondván, ha itthon is megkeresik ugyanazt a pénzt, vagy még többet, akkor miért maradjanak külföldön. Viszont érthető, hogy leendő magyar csapattársaik sem akarnak náluk sokkal kevesebbet keresni, és ez hozzájárul a folyamathoz, az igények emelkedéséhez.”

A rendszerváltást követő időszak tréfás népi játéka volt a magyar futballban, hogy az aktuális bajnokság kezdete előtt azt tippelgette a szurkoló: vajh’ hány csapat krachol be menet közben, s hány labdarúgó jelenti fel a klubját az MLSZ-nél/FIFA-nál szerződésben rögzített jussának elsinkófálása miatt. Mifelénk hosszú éveken át a pénztelenség volt az úr a futballban. A csóró korszak helyébe azonban új világ lépett azzal, hogy a polgári kormányzat a stratégiai ágazatok közé emelte a sportot (különös tekintettel a futballra), és a helyi önkormányzatok jó része is sportbarát politikára váltott. S vegyük észre: a taóról még szó sem esett…

Tudnivaló, hogy a hála nem politikai kategória. Ami azonban nem egyenlő azzal, hogy a magyar futballban az idők végezetéig nagy ívben lehetne tenni olyan közgazdasági fogalmakra, mint teljesítményorientáció, versenyképesség és költséghatékonyság. Értve ez alatt, hogy bár a hagyomány az hagyomány, az átlagot jócskán meghaladó juttatás (lásd mint fent: Paunoch manager bejegyzése) fejében most már – belső kényszerileg – illendő lenne piacképes teljesítménnyel kirukkolni. Mert lássuk be: nem lehet egy-két egy jó élménnyel – kijutás a 2016-os Európa-bajnokságra, „bajnoki döntő” az NB I záró fordulójában a Honvéd és a Videoton közreműködésével – örökre elfeledtetni hosszú évek nulla produkcióját. S mivel a sportág igazi éltetője a klubfutball, a törlesztést első lépésben a bajnokságban lehetne elkezdeni.

Más kérdés, hogy az OTP Bank Liga mezőnye a szombaton rajtoló 2017–2018-as idénynek sem vághat neki tiszta lappal. A szurkolók egy része ugyanis már a nyár közepére friss sebeket kapott, a kupaselejtezők okán vigasztalásra van szüksége. Még jó, hogy a futball attól is futball, hogy a hármas sípszó csupán az adott találkozónak vet véget, viszont minden egyes meccsben benne rejlik a következő kilencven perc is, ami reményt ad arra, hogy legközelebb eljő a happy end.

Hanem a drukker nem hülye, párás szemű öncsalásának s valósághazudásának megvan a határa. Racionálisan látja, mely exportországok képesek elárasztani elitbajnokságokat futballistákkal, s melyek maradnak ki perspektivikusan is az eurószázmilliókat megmozgató játékospiac buja fertőjéből. Csodák nincsenek, a nagy ugrás (ta jüecsin) Mao Ce-tungnak sem sikerült.

A módosított Magyar Élelmiszerkönyv szerint a párizsiban a korábbi idők 40 százaléka helyett immár minimum 51 százalék húsnak kell lennie. Első lépésként ekkora ugrással is beérnénk az új bajnokság végére.