Eldorádó – S. Tóth János jegyzete

Kezdő debreceni színészként történt meg Hofi Gézával, hogy felkérték, fél nap felkészüléssel ugorjon be a János vitézben a francia király szerepébe. A nem sokkal korábban még a porcelángyárban keccsölő fiatalember sápadt arccal fordult a teátrum igazgatójához, Szendrő Józsefhez:

„Józsi bácsi drága, baj van.”

„Az a jó” – szuszogta a színészlegenda.

„Képzelje, azt mondták, el kell játszanom a francia királyt” – magyarázta Hofi.

Mire Szendrő: „Majd akkor legyen kétségbeesve, ha azt mondják, hogy nem játszhatja el.”

Ez a színházi anekdota úgy kerül csizmaként az asztalra, hogy szombatra tüntetést szerveztek az újpesti drukkerek a Szusza-stadion elé. Legyünk őszinték, nem különösebben hiányoznak a kilencvenes-kétezres évek surmó futballbalhéi, a székházostromok, a könnygázas tömegoszlatások, a labdarúgók befenyítésével színesített csapatbusz-lerohanások vagy a klubvezető pofán vágása nyilvános helyen, privát programja közben. Más szempontból viszont a camus-i közönynél nincs alább. Hiszen az olykor előemberi szurkolói megnyilvánulások mögül azért mégiscsak felsejlett, hogy ezreknek, tízezreknek, százezreknek fontos volt, ügy volt „a” csapat.

Roderick Duchatelet a minap azzal vonta magára a lila tábor engesztelhetetlen haragját, hogy belga-franciás hányavetiséggel, miként Esterházy Péter írta volt, „grandszenyőri nonsalansszal” papírkosárba hajította az Újpest FC tradicionális címerét s vele a csapat 132 éves történelmének egy puzzle-darabját is. Bár azért lássuk be, nem könnyű tulajnak lenni a „négykerben”, van erre élő példa Sólyom Sándortól Muszbek Mihályon, Tolnai Sándoron át Kovács Péterig elég. Nincs evidens mérőszám arra, „a tábor” szerint közülük ki ápol meghittebb kapcsolatot a patás ördöggel, ámbár tulajt gyűlölni a legkevésbé sem hungarikum. A szépreményű Duchatelet papát, Rolandot speciel tavaly a Charlton Athleticnél vetették volna máglyára a patinás gárda hívei. Persze azzal tényleg nem vádolható apa és fia, hogy minden arannyá változna a kezük közt. Meg aztán üzleti, sportszakmai bakugrásaik sem segítenek megfejteni, tulajdonképpen mi a fenét is keresnek a portfoliójukba besöpört kluboknál?

„Én csak kérdezni tudok, hát mondd, ki válaszol majd énnekem?” – nyomta az LGT 1973-ban a Bummm! nagylemez, Mondd, mire van? című örökzöldjében. Válasz azonban nincs, Roderick „Néma Levente” Duchatelet mintha pökhendin hitbizományának tekintené az Újpestet, amely a legutóbbi bajnokságnak csupán a hajrájában tudott elslisszolni a veszélyzónából, egyébként meg hússzoros bajnokként 1998 óta nem volt aranyérmes.

Úgy volna az rendjén, ha néhány nappal a bajnoki rajt előtt a futball a futballról szólna. Igaz, mi, magyarok évtizedek óta akként szocializálódunk, hogy a honi labdarúgásban akkor van eldorádó, ha nem zavar be a képbe – a labda.