„Gulácsi szerintem már most majdnem hibátlan”

Hallottak olyan kapusról, aki statisztikákat vezet nemcsak a saját mérkőzéseiről, hanem az ellenfelek elhibázott és sikeresen végrehajtott büntetőiről, szabadrúgásairól is? És mindezt precízen, éveken keresztül?

Nos, Kiss Imre, a Tatabányai Bányász egykori remek képességű hálóőre ilyen kapus volt.

Strigulázott, karikázott, csillagozott, színezett, satírozott. S nem mellesleg: miután az újságokból „kiszemezgette", később pedig a televíziós gólösszefoglalók rögzítését követően videóján kikockázta, ami számára fontos volt, a gyepen szépen profitált is e háttéranyag összegyűjtéséből származó tudásból – a nyolcvanas évek első számú tizenegyesölőjét tisztelhették benne az ítélet-végrehajtók. Ezért is voltunk az ő véleményére kíváncsiak Gulácsi Péter nem mindennapi produkciójával kapcsolatban.

„Le a kalappal a fiatalok teljesítménye és különösen Gulácsi remeklése előtt. Szenzációs kapus, már most szinte hibátlannak látom – lelkendezett Kiss Imre. – Labdafogása, labdabiztonsága, a kapuból való előremozgása átlagon felüli. Egyedül az oldalról belőtt labdáknál nem érzem annyira biztosnak, de azt hiszem, képes lesz majd korrigálni ezen hibáját. Amit a vébén a tizenegyesrúgásoknál bemutatott, nos, arra nehezen találok szavakat! Úgy gondolom, vele és Fülöppel legalább tíz évig nem lesz gondja kapusposzton a válogatottnak."

Felvetésünkre, hogy külön adottság, külön érzék kell-e a tizenegyesek hárításához, Kiss határozott igennel felelt. „Azt gondolom, erre egy picit születni kell. A büntetőlövéseknél az elmozdulás, az elindulás pillanatát éreznie kell a kapusnak, ez az, amit sohasem tudsz neki megtanítani" – mondta az egykori kapus, majd sietve hozzátette: ez némiképp szerencsejáték is.

Kiss annak idején éppenséggel „büntetőölő-képessége" tökélyre fejlesztésének köszönhetően tudott gyökeret verni a Csapó Károly és Szabó György nevével fémjelzett Tatabánya első csapatában, addig jobbára a cserepadot koptatta. Vagy azt sem. „Én voltam a legfiatalabb, egyben rangsorilag a legutolsó kapus a klubban, Csepecz, Dombai és Brünyi is előkelőbb sorszámot viselt egykor. Ezért aztán, hiába voltam én sokszoros ifjúsági meg utánpótlás-válogatott, muszáj volt produkálnom valamit, hogy a nálam sokkal rutinosabb kapusokat a háttérbe szorítsam. Egyetlen lehetőségem maradt csupán: nem kaphattam gólt. Még tizenegyesből sem. Lakat Karcsi bácsi edzősége idején, 1980-tól kezdtem a tizenegyesekre ráfeküdni, és ahogy lőtték, úgy védtem is őket" – így Kiss.

Az 1980–1981-es idényt tartalék kapusként kezdte, de riválisa, Dombai András sérülése miatt a tavasszal már az övé volt az 1-es számú mez. A Videoton elleni beugrója stílszerűre sikeredett, hiszen alighogy becserélték, hárította Szabó József büntetőjét. A (fél)szezonban mintegy 900 percen keresztül maradt érintetlen a hálója – a Bányász meg sem állt a bajnoki dobogó második fokáig.

„Ebben az évben kezdtek rám felfigyelni." Ez csak azért különös, mert az 1976-ban hazánkban rendezett ifjúsági UEFA-tornán – a tulajdonképpeni „ős ifi Eb-n" – ő védte az ezüstérmes magyar fiatalok kapuját, méghozzá úgy, hogy a franciák elleni elődöntőben (naná!) két lövést is megfogott a tizenegyespárbaj során. Az első, 1977-es U20-as világbajnokságról pedig csak azért maradt le, mert (négy hónap híján) túlkoros volt.

Midőn fénykora felől érdeklődtünk, Kiss Imre habozás nélkül az említett 1981-es esztendőre voksolt: „Nem vitás, akkor ment legjobban a védés." Olyannyira jól ment neki, hogy a szeptemberi Real Madrid–TBSC UEFA-kupa-csatározás után a királyiak bejelentkeztek érte a tatabányai vezetőknél! „Huszonnégy évesen azonban esélyem sem volt kikerülni, az OTSH akkori rendelkezése értelmében ugyanis harmincéves kor alatt nem lehetett külföldre szerződni Magyarországról" – kommentált kicsit keserűen.

Ennél nagyobb keserűséget már csak a válogatottság megemlítésekor éreztünk a hangjában, örök szívfájdalmaként ugyanis egyszer sem viselhette a címeres mezt hivatalos mérkőzésen, pedig többször is nagyon közel állt hozzá.

Első ízben 1981 karácsonyán kapott „válogatott meghívót" Mészöly Kálmántól, aki – a keret harmadik számú kapusaként – a spanyolországi világbajnokságon is számított rá. A nagy pillanat először már Mezey György kapitánysága idején, 1983 szeptemberében, az NSZK (1–1) elleni budapesti barátságos találkozón érkezhetett volna el a számára, csakhogy hiába küldték el melegíteni a szünet elején, tíz perc múlva „úgy döntött a Gyuri, hogy még sincs csere". Mezey ígérete szerint az angolok (0–3) elleni október 12-ei Eb-selejtezőn már tényleg ő védett volna…

Hogy miért csak volna? Mert október 1-jén Róth Antallal ütközve súlyos térdsérülést szenvedett Pécsett („Minden szétszakadt, ami szétszakadhatott"), majd a műtét nyomán tüdőembóliát kapott, ami kis híján az életébe került. „Intenzív gyógyszeres kezeléssel próbálták a lázam lehúzni, de így is élet és halál között lebegtem másfél hétig" – elevenítette fel élete legnehezebb periódusát. (Ehhez képest semmiség, hogy nem lehetett válogatott…)

Kiss Imre nem adta fel. Kikerült az intenzívről, felgyógyult, és noha előbb vissza is vonult már, az 1985 elején Münchenben elvégzett implantációs-rekonstrukciós műtét után (a bika hasonló szalagját ültettek be a térdébe) játékra jelentkezett. Két és fél éves kihagyást követően újfent ő állt már a vártán – a Tatabánya kapuja előtt.

1990-es végleges visszavonulásáig kivédett néhány büntetőt még; mindösszesen 15-ször hárított 11-est az élvonalban. Tegyük gyorsan hozzá: ez csak a rendes játékidőkre vonatkozó adat, ezenkívül hat labdát fogott meg az 1988–1989-es szezon tizenegyespárbajaiban. Két éve kapusedzőként dolgozott Tatabányán, de a rossz térde miatt abba kellett hagynia a kapusok felkészítését.

Manapság teljesen civil életet él, és szurkol a magyar csapatoknak, a magyar labdarúgóknak. Egy új kedvence máris van. Ugye kitalálták, hogy ki: Gulácsi Péter.