Détári Lajos Magyarországon szeretne sikeres edző lenni

– Mit gondol, ha nem Détári, hanem Döme Lajosnak hívnák, ha nem világválogatott, hanem csak szürke NB II-es játékos lett volna, akkor előrébb tarthatna edzőként a sikeres emberrel oly kritikus és irigy magyar futballban?
– Nem a nevemen múlik – legyint Détári Lajos, de ahogy olyan détárisan megköszörüli a torkát, és egy kicsit rekedtebben folytatja a mondatot, érezni, azért szerinte is van abban valami, hogy a határon innen nem szeretik és nem becsülik úgy a született tehetségeket, mint a határon túl. – Edzőként kifejezetten nagy segítség, hogy sikeres labdarúgó voltam, s hogy a karrierem nem alakult tipikusan magyarosan. Ezért is vallom és hangoztatom minden fórumon – még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik idehaza –, hogy a jó, sőt a nagy játékosból nagyobb százalékban lesz jó edző.

– Ön jó edző?
– Elhivatott vagyok. Még a pályám elején tartok, úgyhogy van mit tanulnom, és ezt is teszem, leginkább a német és olasz szakanyagok segítségével. Olyan edző vagyok, aki nem adja fel, aki ha elvállal egy feladatot, azt szívvel-lélekkel és ami fontos, a tudása legjavát nyújtva végig is viszi.

– No, eddig nem nagyon hagyták, hogy végigvigye... Hogyan látja jelenkori önmagát, miként ítéli meg helyzetét: Détári Lajos, vagy a magyar futballközeg a hibás?
– Miben lennék hibás? Ez egy ilyen pálya. Azt mondom magamról: Détári Lajosnak még nem adatott meg az a lehetőség, hogy bajnoki címre esélyes csapattal dolgozhasson, neki eddig csak olyan klubok jutottak, ahol tüzet kellett oltani, és ebben a szerepben becsülettel, sőt eredményesen megállta a helyét. Ez van, és azért ez sem kis dolog... Persze rendíthetetlenül hiszek abban, hogy egyszer megkapom azt a bizonyos igazán nagy lehetőséget, ezért is vagyok minden helyzetben motivált. Nekem nem ciki az NB II-ben, az NB III-ban vagy a megye I-ben a kispad elé állni. Felsőpakonyban háromszáz néző előtt ugyanolyan tűzben-lázban égtem, mint a Honvéd vagy legutóbb a Siófok vezetőedzőjeként.

– Nem érzi úgy, hogy bélyeg van önön, vagyis Détári Lajosban nem az edzőt, hanem a nevet látják? Itt van ez a siófoki történet: felállították a kispadról, hogy a kiesés ellen küzdő csapatot Aczél Zoltánnak adják át, aki az ősszel szintúgy kieső helyre vezette a REAC-ot. Egy ilyen badar döntést hogyan tolerál?
– Jól.

– Na!
– Tényleg így van. Most mit foglalkozzam ezzel? Siófokon Nemes Ferenc behívatott, korrektül elmondta, mi a helyzet, ráadásul megállapodtunk abban, mi lesz a feladatom a jövőben, úgyhogy tőlem szerződtethették volna Siófokra a Mourinhót is.

– Taníthatná ballal, jobbal rúgni, beadni, passzolni a legjobb magyar ifistákat is. Miként éli meg, hogy az MLSZ-ben – ahol nem is olyan régen még szövetségi edzőként alkalmazták, s ahol az önt foglalkoztató klub elnöke ráadásul alelnök – senkinek eszébe nem jutott, hogy itt van a Döme, a világválogatott, az újkori magyar futball utolsó, kontinensszerte ismert híressége, ő talán tényleg tudna mutatni valamit a srácoknak?
– Nem mondom, hogy nem foglalkoztat ez, de nem is annyira magam miatt, hanem mert az ilyesfajta érdektelenség bizonyítja, miért nem kaptak vagy miért nem vállalnak szerepet a magyar futballban olyan kiváló játékosok, mint Garaba Imre, Burcsa Győző vagy Nagy Antal... Ami viszont igazán szomorú, hogy nem a Dömét kellene hívni meg új edzőket keresgélni, hanem meg kellett volna tartani a régit, a sikereset, a hozzáértőt. Sisa Tibort, aki tavaly nyáron az U19-es Európa-bajnokságon bronzéremig vezette a csapatot. Normális futballközegben ma is ünnepelnék őt, és neki kellene a csapatot felkészítenie az U20-as világbajnokságra – de jellemző, ő sem kellett a szövetségnek…

– Mit szól ahhoz, hogy megint koncepcióváltás van? Eddig lelkesen akadémiáztak a focivezérek, most pedig annak a módinak tapsolnak, hogy a legjobb fiataloknak legyen központi felkészítés is.
– Ilyesmi legutóbb a szocializmusban volt: a nyolcvanas évek közepén Mezey György kért és kapott egy-másfél hónapnyi felkészülést. Nem mondom, végigpofoztuk Európát, kijutottunk a világbajnokságra, játszottunk teremtornákon, edzőtáboroztunk a spanyol tengerparton, de hát azon a korszakon azért már jócskán túlfutott az idő. Ha két éve Bozsik Péterrel a ma felkínált lehetőségnek csak az öt százalékát megkapjuk, még mindig mi ketten ülünk a válogatott kispadján. Jellemző: amikor azt kértem az MLSZ elnökségétől, hogy egy hónapban három napot hadd dolgozhassunk az úgynevezett B-válogatottakkal, a legtöbben csak húzták a szájukat, most pedig éljeneznek. Erwin Koeman – akinek személyét, akarását, a munkához való hozzáállását nagyon tisztelem – ma ugyanazokkal a játékosokkal dolgozik, akikkel mi, miközben a háta mögött felsorakozók közül sokan elfelejtik, hogy hathatós közreműködésükkel időközben volt egy értelmetlen, megmagyarázhatatlan időszak, a 2007-es esztendő, amikor központi parancsra gyerekfutballistákat öltöztettek címeres mezbe. Úgyhogy miért kellene meglepődni azon, hogy most új koncepciójuk van?

A TELJES INTERJÚT A NEMZETI SPORT HÉTFŐI SZÁMÁBAN OLVASHATJÁK.