LeBron James sértődötten fogadta, hogy a szurkolók akaratából lemaradt az All Star-gála főmeccséről, majd miután megenyhült nem vett részt a szombati zsákolóversenyen sem. (Igaz, az újoncok péntek esti találkozóját nem hagyta ki.) Utánanéztünk: az NBA korábbi draftelsői közül ki kaphatott helyet a kiválasztása utáni első All Star-gálán valamely konferencia együttesében.
A ma már öregfiú Magic Johnson azonnal játszhatott a Kelet–Nyugat mérkôzésen
A ma már öregfiú Magic Johnson azonnal játszhatott a Kelet–Nyugat mérkôzésen
Az NBA-ben minden nyáron megrendezik az úgynevezett amatőrjátékos-börzét, azaz a draftot, 1947 óta ilyeténképp 57 1/1-es (az első körben először elkelő) kosarast tartanak nyilván. A pittsburghi Clifton Neeley, az egyaránt providence-i Andy Tonkovich és Howie Shannon "1/1-es" idejében még nem trombitálták össze a csillagokat, erre csak 1951-ben került sor első alkalommal. Először a bostoni Charlie Share vehetett volna részt mint draftelső rögvest az All Star-összecsapáson, ámde hiába rendezték a mérkőzést Bostonban, nem jutott neki hely Joe Lapchick csapatában. Ilyen értelemben a következő három első választott, Gene Melchiorre, Mark Workman és Ernie Beck sem járt szerencsével, mígnem 1955-ben megtört a jég. Frank Selvyt – akit 1954 nyarán a Baltimore Bullets draftolt, ám a gála idején már a Milwaukee Hawks játékosa volt – beválasztották Nyugat cseresorába. Tizenkilenc percet kapott Charley Eckman szakvezetőtől (rajta kívül csupán Jack Coleman pattogtatott ilyen keveset a nyugati gárdában), s ennyi idő alatt hét pont került a neve mellé. Nem rossz teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a tíztagú nyugati csapatból mindössze öten dobtak több pontot nála. Mit mondhatunk akkor Bill Sharman produkciójáról! A Boston akkor negyedéves irányítója ugyancsak a kispadon kezdte a találkozót, és ő sem játszott többet 18 percnél, viszont 15 pontjával a meccset 100–91-re megnyerő keletiek második legjobb dobója volt, emellett pedig elkönyvelt négy lepattanót és két asszisztot is. Jött is az elismerés: a derbi MVP-jének választották. Az 1959-es detroiti gálán egy St. Louis-i veteránnak, Bob Pettit-nek és egy minneapolisi ifjúnak, Elgin Baylornak járt eme kitüntetés – nem tévedés, a két kiválóság megosztva kapta a büszke címet. (Az All Star-összejövetelek történetében további két alkalommal fordult elő "osztozkodás": 1993-ban Salt Lake Cityben a helyiek két sztárja, Karl Malone és John Stockton, 2000-ben Oaklandben Tim Duncan és Shaquille O’Neal között nem tudtak vagy nem akartak dönteni a szakemberek.) Baylor – 24 pontot és 11 lepattanót jegyzőkönyvezve – elsőévesként vehette át az MVP-trófeát, amelyet azt követően, bár tízszer is megpróbálta, már egyszer sem tudott megkaparintani. Nem úgy az olimpiai bajnok Oscar Robertson, aki még kétszer (1964, 1969) lett a gála MVP-je, miután 1961-ben zöldfülűként elnyerte a díjat. Big O később NBA-aranygyűrűig vitte, pályafutása utolsó éveinek egyikében, 1971-ben nyert bajnokságot a Milwaukee Bucksszal. Az 1962-es gálamérkőzésről sem hiányzott az előző év 1/1-ese. Walt Bellamynak, a Chicago Packers centerének szűk fél óra is elegendő volt ahhoz, hogy dupla dupláig (23, 17) hatoljon, ennek ellenére a zsűri nem őt, hanem csapattársát, a Nyugat fölényes, húszpontos sikeréért szintén sokat tevő, akkor már "nagyon" veterán Bob Pettit-t (25, 27) választotta meg a legértékesebb játékosnak. Bellamy a szezon végén az Év újonca (Rookie of the Year) címmel vigasztalódott. Hét esztendő telt el a draftelső újabb azonnali All Star-bevetéséig: 1969-ben a San Diegó-i Elvin Hayesnek adatott meg – a kezdő ötösben! – a lehetőség. Amellyel, tegyük hozzá, nemigen tudott élni a később sokkal sikeresebb (1978-ban bajnok) center, tekintve, hogy "vacak" 11 pontra volt képes a 123–112-re alulmaradó nyugati társulatban. Egy évre rá megint bekerült az 1/1-es az egyik All Star-csapatba, ezúttal azonban a cserék között. Kareem Abdul-Jabbar (draftolása idején Lew Alcindor) az NBA történetének egyik legnagyobb játékosává nőtte ki magát, elég az hozzá, hogy 18 fellépéssel ő tartja a gálák szereplési rekordját. Azért nem 19-cel, mert az 1973-as eseményen nem kapott engedélyt a játékra. A ligakarrierjét a Milwaukee Bucksban kezdő Abdul-Jabbar akkor már öt éve a Los Angeles Lakersben szórta a pontokat, amikor 1980-ban bizonyos Earvin Johnson feltűnt az All Star-víkenden. Természetesen mint az aktuális első választott. Az Angyalok Városában a nyolcvanas években sokan szentül meg voltak győződve arról, hogy Johnson a kiválasztott, s nem alaptalanul, a Lakers ugyanis öt bajnoki címet szerzett a Magic-érában. Az irányító egyik utolsó nagy alakítása az 1992-es gálához fűződik, amikor már HIV-fertőzöttként varázsolt a parketten, és vezette 153–113-as győzelemre Nyugat legjobbjait. A nyolcvanas években Magic mellett olyan sztárok születtek a ligában, mint például Jordan, Olajuwon, Ewing, Barkley vagy Karl Malone. Közülük Hakeem Olajuwon (1984) és Patrick Ewing (1985) volt 1/1-esként draftolva; mindkét centernek olyan remekül sikerült az indulása az NBA-ben, hogy meghívták a csillagok szezonfelező parádéjára. Az 1985-ös gálán egy houstoni sziporkázott, és gyűjtötte be az MVP-díjat, csakhogy nem Olajuwon, hanem – minő véletlen – az 1983-as draftelső, az 1984-es All Star-meccsen ugyancsak szóhoz jutó Ralph Sampson. Habár a nigériai egyetlen All Star-MVP-címet sem szerzett a későbbiek folyamán, ő vált legendává, nem Sampson. A jamaicai születésű Ewingnak némi túlzással olyan volt az egész pályafutása, mint az első All Star-gálája: rendre lemaradt a bajnoki címekről, miképpen – sérülése miatt – az 1986-os dallasi víkendről. Az elmúlt bő évtizedben három első választott újonc "tévedt" azonnal az idényközi parádéra: Shaquille O’Neal, Tim Duncan és tavaly – tizenharmadikként a sorban – Jao Ming. A kínai center számára jó előjel lehet, hogy a ligában 1992-ben bemutatkozó egykori orlandói O’Neal azóta már három aranygyűrűt nyert a Lakersszel, az 1997-ben debütáló Duncan pedig az utóbbi öt évben kétszer lett első a San Antonióval.