A visszavonult Csiszár-Szekeres Klára saját úton szeretne elindulni

– Nagyjából húsz év után ez volt az első szabad nyara, alapozás és az új idényre való felkészülés nélkül. Szokatlan érzés volt?
– Nagyon. Amikor gyermeket vártam, szintén akadt egy szabad nyaram, és emlékszem, már akkor is szokatlannak éreztem az új helyzetet. Alapvetően nyüzsgő típusú ember vagyok, a semmittevés kicsit furcsán érintett. Az eleje még jó, mert pihenek, utána viszont minden helyzetben a helyemet kezdtem el keresgélni. Éreztem, hogy ez ugyan most így rendben van, de közben stresszeltem is, hogy megengedhetem-e ezt magamnak. Az viszont nagyon jó volt, hogy augusztusban ki tudtam menni az atlétikai világbajnokságra, már a délelőtti programra is. Az elmúlt tizenöt évben nem jártam úgy sporteseményen, hogy ne nézegettem volna közben az órámat. Ha egy focimeccsen jártunk, akkor is az járt a fejemben, ne maradjak sokáig, mert két nap múlva már mi is játszunk.

– Lelkiismeret-furdalása volt a semmittevéstől?
– Mondhatjuk így is. Mindenesetre ezt a helyzetet még tanulnom kell. Az edzésmunkában is ilyen voltam, ha kicsit lazább volt a tréning, már azon gondolkodtam, biztos jó lesz ez nekünk? Nagyon hiszek a munkában, minden edzőm ezt nevelte belém, ebben nőttem fel.

– Ha az Érd bent maradt volna az NB I-ben az elmúlt idényben, folytatta volna a pályafutását?
– Nem, mindenképpen be akartam fejezni a kézilabdázást. Már tavaly nyáron, amikor eljöttem a Fraditól, elgondolkodtam azon, hogy meg kellene próbálni a saját utamon elindulni, és valami civil munkát vállalni. De akkor megkeresett az Érd, nekem pedig az motoszkált a fejemben, hogy jó lenne még „skatulya” nélkül is meghatározó emberként szerepelni egy csapatban. Hozzáteszem, nagyon szerettem a feladatomat a Ferencvárosnál, de minden téren jó lett volna még egy kicsit húzójátékosként kézilabdázni. A Fradinál igazából minden pozícióban nagyon erős karakterek kézilabdáztak, így megosztottuk a terheket egymás között. Én egyéniségnek tartom magam, tudok másokra hatni, márpedig az érdiek ilyen szerepkörrel kerestek meg – és a bizonyítási vágy változatlanul megvolt bennem. Aztán végül sajnos nem sikerült kiharcolni a bentmaradást. A terv ettől függetlenül valóban ez volt, hogy még egy év és abbahagyom, mert elkezdtünk otthon abban gondolkodni, hogy jobban előtérbe helyezzük a családot.

– Nem hiányoznak a meccsek?
– Úgy érzem, innentől kezdve már csak időhúzás lenne a kézilabdázás, ezt viszont nem szerettem volna. Ebben a korban nagyjából minden év ajándék a pályán, bár hozzáteszem, tudnám még csinálni. Most is szoktam még néha együtt edzeni az érdi lányokkal, meg aztán sohasem mondom azt, hogy soha... De akkor a civil életben nem tartanék előrébb. Úgy vagyok vele, meg kellett húzni egy határt, hogy mikor van vége. Vannak olyan játékosok, akik idősebbek, mégis folytatják a pályafutásukat, miközben már nem kellene. Én immár alapvetően a civil szféra felé terelem az életemet.

– Egyértelmű volt gyerekkorában, hogy kézilabdázni kezd?
– Igen. Békéscsabán akkoriban ez a sportág volt a favorit, a családban is közkedvelt a kézilabda, a testvérem is játszott.

– Hogyan lett a korábbi gólvágóból védekezőspecialista?
– Talán a karakteremből fakadt. Utólag ezt talán már megváltoztatnám, bár akkor minden más lenne a karrieremben. Olyan kézilabdázók voltak a posztomon, akiket támadásban nem lehetett lehozni, én viszont mindig a csapat érdekeit néztem. Ha hátul tudtam segíteni, akkor a védekezésből vettem ki a részem. Szerettem persze a góllövést is, de nagyon jó érzés volt, amikor kivédekeztünk egy akciót a saját kapunk előtt. Az évek alatt egyre kevesebb szerepet kaptam támadásban, aztán már az önbizalmam sem olyan volt az ellenfél kapujánál, mint amilyennek lennie kellett volna. Ez nem azt jelenti, hogy nem szerettem támadni, persze hogy hiányzott. És azt sem mondom, hogy nem jó érzés gólt lőni, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy akkor is bírtam volna húsz percet ilyen szinten védekezni, ha közben folyamatosan pályán vagyok támadásban is. A védekezésbe rengeteg munkát kell belerakni.

– Ki volt a legnehezebb ellenfél, aki ellen nem szeretett védekezni?
– Több is akadt. Barbara Lazovic ellen például nagyon nem szerettem, mert vele szemben egyszer megsérültem. Nagyon megmaradt bennem, és sajnos nem is igazán tudtam leküzdeni – ami neki az erőssége volt támadásban, én abba sérültem meg, szóval nem hagyott jó élményt. Anna Vjahirevát is említhetném, nagy szerencse, hogy ellene már nem kell játszanom. Nem mondom, hogy lehetetlen volt, de nehezen lehetett kivédekezni, és az esetek nagy részében ő nyerte meg a párharcokat. Ezekre a csatákra lelkileg is külön készülnöm kellett. Eleve hangolódni kell mindig, hogy mi történik, ha háromszor megver egy támadó, viszont neked negyedszer is meg kell próbálnod megállítani.

– Melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatai a pályán?
– Válogatott szinten egyértelműen az Európa-bajnoki bronzérem, az egész torna és az az egy hónap, amit átéltünk. A Fradinál szerencsére négy-öt ilyen meccs és pillanat is akadt. Az aranyérmek nyilván mind szép emlékek, de az első Magyar Kupa-győzelmem különösen kedves, az még a ferencvárosi karrierem elején történt. Nagyon tetszett, amikor az Esbjerg ellen idegenben, Dániában nyertünk a koronavírus-járvány alatt a Bajnokok Ligájában, mert megtört csapattal mentünk ki. Már a meccs előtti napok is nagyon nehezek voltak, mindenkinek, az egész világnak új volt a vírus miatt kialakult szituáció, Mi is egyből „benyeltük” a klubnál, a karanténokkal együtt. Az utolsó FTC-s idényemben a rosztovi BL-győzelmünk jelentett maradandó élményt. A bajnoki elsőség és a második kupaarany is emlékezetes, utóbbi azért is, mert győzelemmel búcsúztam a klubtól.

– Maradt önben valami miatt hiányérzet?
– A Bajnokok Ligájában egy négyes döntős szereplés szép lett volna, mert éveken keresztül az volt a cél az FTC-nél. Amíg ott játszottam, nem sikerült, végül pont lemaradtam róla. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy egy évvel korábban eljöttem az együttestől. A másik az olimpiai részvétel, ami gyerekkori álmom volt. Több összetevője van, hogy nem kerültem be a keretbe, nyilván nekem is részem van ebben, de ezt már felesleges firtatni.

– Három egyesületben töltötte a játékospályafutását. Fontos volt a klubhűség és az állandóság?
– Így alakult. De nem is volt szándékomban sűrűn váltogatni, Alapvetően ilyen vagyok, nem is nagyon tudnék úgy élni, hogy egy-két évente csapatot cserélek. Ráadásul mindig jó helyem volt, nem volt okom eligazolni.

– Eddig hogyan telik a már sokat emlegetett civil élet?
– Alkalmanként dolgozom a Magyar Kézilabda-szövetség emlékalbizottságában. Segítek, amiben csak lehet, bár a munka nagy részét nem én végzem. Aztán maradtam az érdi klub kötelékében gazdasági vonalon, bár egyelőre még keresem a helyem. Belelátok a szakmai munkába és a gazdasági részbe is, van ilyen végzettségem, így jó lenne kamatoztatni az itt megszerzett tudást.

– Az edzősködés meg sem fordult a fejében?
– De, kedvemre való lenne gyerekekkel foglalkozni. A család miatt viszont egyelőre még nincs itt az ideje, elvenné az estéket és a hétvégéket. Gyógypedagógiát is tanulok, hosszú távon ebben a szakmában is látok fantáziát. Keresgélem a lehetőségeket, több szál is van, egy azonban biztos: a sporttól nem szeretnék elszakadni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 16-i lapszámában jelent meg.)