A női természet tudománya – Ballai Attila publicisztikája

Előfelvételis sorkatonaként, dideregve az őrtoronyban, a győrszentiváni lőszerraktárat védtem az imperialisták nyilvánvalóan küszöbön álló diverzáns akcióival szemben 1982. december 10-én este. Valójában azonban nem a kerítés túloldalán sötétlő erdőt kémleltem, csak a távolban világító őrszobát; mert ha nyílik az ajtó, azonnal el kellett volna rejtenem a kabátom ujjában kicsempészett zsebrádiót. Ami tiltott tárgynak számított szolgálat közben, de pillanatnyi mérlegelés nélkül kockáztattam a lebukást és a büntetést, hiszen a női kézilabda-világbajnokság hatos döntőjéből a Magyarország–Jugoszlávia mérkőzést közvetítették. És nem is valami távoli, elérhetetlen vidékről, hanem a Budapest Sportcsarnokból. Kézilabda-vb a vadonatúj, csodás BS-ben! Nélkülem.
Előfelvételis sorkatonaként, dideregve az őrtoronyban, a győrszentiváni lőszerraktárat védtem az imperialisták nyilvánvalóan küszöbön álló diverzáns akcióival szemben 1982. december 10-én este. Valójában azonban nem a kerítés túloldalán sötétlő erdőt kémleltem, csak a távolban világító őrszobát; mert ha nyílik az ajtó, azonnal el kellett volna rejtenem a kabátom ujjában kicsempészett zsebrádiót. Ami tiltott tárgynak számított szolgálat közben, de pillanatnyi mérlegelés nélkül kockáztattam a lebukást és a büntetést, hiszen a női kézilabda-világbajnokság hatos döntőjéből a Magyarország–Jugoszlávia mérkőzést közvetítették. És nem is valami távoli, elérhetetlen vidékről, hanem a Budapest Sportcsarnokból. Kézilabda-vb a vadonatúj, csodás BS-ben! Nélkülem.

Nem is tudtam, miért szurkoljak. Ha aranyérmet nyerünk, miközben én egy virtuális olasz hegyivadász-hadosztállyal harcolok – valamiért őket jelölték ki a mi felderítő századunk ellenségének –, abba belegárgyulok. Ám e napon eldőlt, hogy nem nyerhetünk, ugyanis 17–16-ra kikaptunk. Innentől az ezüst lehetett a maximális cél, amelyet a már biztos első szovjetek legyőzésével meg is szereztünk. Nekem keserédes siker volt, mert azt hittem, soha vissza nem térő élménytől fosztott meg a sors és a Magyar Néphadsereg. Ha valaki akkor azzal próbál vigasztalni, hogy nyugi, a jövőben tíznél is jóval több női kézilabda-vb-ről tudósíthatok majd személyesen, feldúltan azt felelem, ezzel ne vicceljünk. Mégis így történt.

1993-ban, Norvégiában nyitottam. Mindjárt olyan félőrült, szélsőséges teljesítményekkel és érzelmekkel teli tornán, hogy ahhoz képest egy labdarúgó-világbajnokság maga a megcsontosodott nyugalom és változatlanság. Azóta mindenképpen, amióta a mieink monoton hiányoznak róla. Talán szemernyi túlzás sincs abban, hogy az elmúlt negyedszázadban a nyári olimpiák után összességében a női kézilabda vb-k gerjesztették a hazai sportközvéleményben a legtöbb várakozást, indulatot, örömöt, csalódást. Az esemény és a sportág a legínségesebb időkben előlépett „futballpótlóvá”. Különösen így, hogy az év végén, adventkor rendezik, a döntő napja pedig általában aranyvasárnap.

A mi aranyvasárnapunk is nemegyszer felvirradhatott volna, de történetem elején, 1993-ban még a hetedik helyet is roppantul becsültük. Én különösen, mert az előzetes tippversenyben ide pozicionáltam a csapatot. Igaz, a végső helyezésen kívül semmit sem találtam el! Úgy kalkuláltam, hogy a középdöntőben a dánokat legyőzzük, az oroszoktól és a dél-koreaiaktól kikapunk, ehhez képest ebben a körben egyetlen vereséget szenvedtünk, méghozzá egy iszonyatosat – hát persze hogy éppen a dánoktól. 37–23-ra szaggattak szét minket, Anja Andersen bolondot csinált a klasszisainkból, megesett, hogy ziccerben a levegőben 180 fokot fordulva, a kapunknak háttal állva ejtett. Laurencz László szövetségi kapitány már a nyitó napon „Betoji SC”-nek nevezte el a csapatát, mert a lányok a norvégok elleni, parádés első húsz perc 6–1-es vezetéséről aránylag simán kikaptak – azt most nem idézném, milyen jelzőket használt a dán meccs után.

Ez az északi vihar által vert társaság két nappal később az előző két olimpiát megnyerő dél-koreai „robotokkal” találkozott, és 33–31-re diadalmaskodott! Köszönhetően annak, hogy szünet után produkált egy valószínűtlen, 13–1-es szakaszsikert. Négy balkezessel támadtunk, mint még soha, de Laurencz mester a második félidőre kijövet felém vette az irányt – a sajtó az első sorban ülhetett, a pálya szélén –, és azt súgta: most figyelj, olyat játszunk, amilyen még nem volt, nem tudom, magunkat zavarjuk meg jobban vagy őket, de valamit csinálni kell, különben kikapunk. Így viszont nyertünk, és a helyosztón 7–3-as – bizony, hét hármas – félidő után 16–9-re felülmúltuk a Rácz Mariannt és Gódorné Nagy Mariannát is bevető osztrákokat.

E két hét nekem, a fiatal újságírónak az örök élmény mellett örök tanulsággal, leckével is szolgált. Azóta tudom, hogy női kézilabdában verseny közben lakodalmat ülni, temetni, ítéletet hozni és hirdetni a könnyelműségnél is több. Ostobaság. Mert az eddigi tizenhárom vb, amelyen jártam, mindegyike a hullámvasutat idézte, legfeljebb a pálya vonalvezetése, a magasságok, a mélységek voltak mások. Ezért érdeklődő mosollyal figyelem, amint szurkolók, szakemberek, kollégák olykor naponta, sőt félidőnként kénytelenek gyökeresen véleményt változtatni, mert a saját hibáikból sem tanulnak. Legutóbb a nyári, tokiói olimpia szolgáltatott erre tökéletes példát. Én magam egyszer szegtem meg saját szabályaimat: a 2003-as zágrábi döntőben, amikor nyolc és fél perccel a duda előtt hét góllal vezettünk a franciák ellen. Azt hittem, onnan azért már nem lehetett veszíteni. Mégis lehetett, a matematika törvényeivel szemben is. Mert a kézilabda is természettudomány – csak éppen az emberi természet tudománya.

Az 1995-ös hazai – „csupán” a finálét kellett idegenben, Bécsújhelyen, a társrendező osztrákoknál játszani – és a 2003-as horvátországi ezüstünkről már ezerszer elmondtunk mindent, de érdekes felvetés, hogy melyik vb-n volt a legjobb csapatunk. Számomra egyértelmű: 1999-ben, Norvégiában. Nem kizárólag én gondoltam így, amikor a német–orosz nyolcaddöntő utáni sajtótájékoztatón a két csapatkapitányt megkérdezték, ki lesz a világbajnok, mindkettő magától értetődő természetességgel vágta rá: Magyarország. Aztán ötödikek lettünk. Úgy, hogy kilenc meccsből nyolcat megnyertünk, inkább agyonnyertünk, az oroszokat kilenc (félidő 22–8), a dél-koreaiakat négy, a németeket 14, a dánokat nyolc gól különbséggel szedtük ízekre. Csak éppen egyszer, a legrosszabbkor, a kieséses negyeddöntőben kikaptunk a házigazda norvégoktól.

1993 után két évtizeden át a közvetlen elitbe tartoztunk, az érem nem ábrándnak, hanem jogos célnak tűnt. Legutóbb 2013-ban, amikor a negyeddöntőben a brazilok kétszeri hosszabbítással, 33–31-re kerekedtek felül rajtunk. Az első extra etap azért zárult 29–29-cel, mert 28–27-es előnyünknél rossz labdavezetés miatt, vitatható ítélettel Kovacsicz Mónika ellen fújtak, miközben egyedül tört kapura. A brazilok végül világbajnokok lettek, mi nyolcadikak.

Általában ennyin múlott. Minden és semmi között többször is egy hajszál volt a választóvonal. Idestova egy évtizede azonban más idők járnak. A magyar válogatott tudása alapján nagyjából a 6–16. hely közé lőhető be. Teljes fegyverzetben. A mieinknek ma kezdődő spanyolországi vb előtt azonban sérült Kovacsics Anikó, Szucsánszki Zita, orrát törte Szöllősi-Zácsik Szandra, covidos Janurik Kinga, Tomori Zsuzsanna pedig két héttel a rajt előtt kiszállt a hajóból. (Más téma, de többen felvetették, vajon végleges-e a lemondása. Csakhogy ez rossz kérdés. Hiszen a játékos csupán arról dönthet, mikor nem lesz válogatott. Arról viszont a mindenkori kapitány, mikor lesz.) A rutin tehát nyomtalanul eltűnt a keretből, de ha azt harci kedv, dac és „csak azért is megmutatjuk” hangulat pótolja, ebből bármi kisülhet.

Legkevésbé az, hogy maradéktalanul érvényesül a papírforma. Ha a csoportban ma legyőznénk a szlovákokat, szombaton a cseheket, a jövő heti középdöntőben a közelmúltban meggyengülő dél-koreaiakat, valamint a beérkező afrikai csapatot, és ha a német, dán kettős egyikét bravúrral felülmúlnánk, máris a nyolcba jutnánk. Ha pedig a negyeddöntőben elkerülnénk a norvégokat, a franciákat és az oroszokat, 2005 után a négybe is kerülhetnénk.

Ez az egyik véglet, a pozitív. A negatív pedig az, ha a mindig infarktusos, kalkulálhatatlan nyitó meccset elveszítenénk a szlovákokkal szemben (bár legjobbjuk, a nyögvenyelős októberi Eb-selejtezőn tíz gólt szerző Simona Szarková sérülés miatt lehet, hogy hiányozni fog), az ebből eredő pánik elsodorná a csehek és a németek elleni találkozót is, és már a csoportból kiesnénk.

Az igazság, a valóság persze a kettő közé várható. Hogy pontosan hova, az e kényszerből különösen megfiatalodott keret esetében még a szokásosnál is bizonytalanabb. Ezért is kéretik türelemmel és belátással viseltetni a megpróbáltatások iránt. Tekintsünk úgy csapatunkra, mint a brit időjárásra; ha éppen nem tetszik, semmi vész, csak öt percet kell várni, máris megváltozhat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!