Képes Sport
NEDELYKOV TAMÁS
NEDELYKOV TAMÁS
2021.01.17 11:34 Frissítve: 2021.01.27 17:41

A női kézi Eb jelenetét mutatta be, BL-csapatok csábítják, miközben nem kér a sztárságból

Tea Pijevic egyedi védési stílusával hamar belopta magát a szurkolók szívébe a decemberi női kézilabda Európa-bajnokságon. Székesfehérváron látogattuk meg a kapust, hogy a szokatlan technikájáról és a bravúros bronzérmet szerző horvát válogatott titkáról kérdezzük. Néhány napja láthatták már videoriportunkat, ezúttal pedig a teljes interjút is elolvashatják, melyből sok érdekességet megtudhatnak a közvetlen játékosról. 

Tea Pijevic számára életre szóló emlék az Eb-bronzérem (Fotó: Dömötör Csaba)

 

– Megszokta már a hirtelen jött népszerűséget?
– Nemigen tehettem mást. Örültem neki, hogy az Eb-bronzérmünk miatt Horvátországban is nagyobb figyelmet kapott a női kézilabdázás, de furcsa érzés, hogy itt, Magyarországon is kíváncsiak rám. Bevallom, korábban sohasem volt hasonló fotózásom, és ilyen hosszú interjút sem adtam még.

NÉVJEGY: TEA PIJEVIC
Született: 1991. november 18., Makarska
Nemzetisége: horvát
Sportága: kézilabda
Posztja: kapus
Magassága/testsúlya: 172 cm/68 kg
Klubjai: RK Dalmatinka Ploce (horvát, 2003–2012), RK Borac Banja Luka (bosnyák, 2012–2013), RK Sesvete Agroproteinka (horvát, 2013–2016), RK Lokomotiva Zagreb (horvát, 2016–2020), Metz Handball (francia, 2020), Alba Fehérvár KC (2020–)
Válogatottsága/góljai: 33/1
Kiemelkedő eredményei: Eb-bronzérmes (2020), Challenge-kupa-győztes (2017), Horvát Kupa-győztes (2018), az év női kézilabdázója Horvátországban (2020)

– A csapattársai úgy nyilatkoztak, hogy egyértelműen önnek lett a legnagyobb szurkolótábora az interneten.
– Elképzelhető, hogy így van, de nem követem ennyire a közösségi médiát. Távol áll tőlem a nyilvános szereplés, otthon volt rá példa, hogy egy éven keresztül nem beszéltem a sajtóval. Az újságírók úgyis azt írják le, amit akarnak, nekem meg ebből elegem lett. Természetesen a mostani siker után nekem is kötelességem válaszolni a megkeresésekre. Viszont nincs rá szükségem, hogy sztárként kezeljenek, a bronzérem ellenére is megmaradnék átlagos lánynak, aki imádja a kézilabdázást.

– Jól tudom, hogy a válogatottban viselt 91-es mezszáma különleges jelentésű?
– A születési évemre utal. November 18-án jöttem a világra, amikor Vukovár elesett a horvátországi háborúban. Az édesapám parancsnokként vett részt a harcokban, az édesanyám úgy adott nekem életet, hogy közben kemény összecsapások zajlottak az országban. Nem sok mindenre emlékszem azokból az évekből, túl fiatal voltam, hogy felfogjam, mi történik körülöttem. A mezszámra visszatérve: mindenki azzal cukkolt az elmúlt időszakban, hogy én vagyok a legidősebb a csapatban, így elképzelhető, hogy váltani fogok. Nem vagyok hozzánőve ehhez a számhoz, Fehérváron például nyolcvanas mezben játszom.

– Ha már a szüleit említette, mások is sportolnak a családjában?
– Az egyik unokatestvérem korábban kézilabdázott, majd játékvezető lett belőle, a másik pedig labdarúgó. A bátyám is szeret focizni és futni, de egyiket sem űzi profi szinten, viszont tagja a helyi díjnyertes hajós csapatnak. Stablinában, ahol a családom él, van egy hagyományos amatőr verseny, amit minden év augusztusának második szombatján rendeznek a közelben folyó Neretván. Az egységek egész évben erre készülnek, nagy presztízse van, én is igyekszem támogatni a csapatunkat.

Lábbal is jól bánik a labdával (Fotó: Dömötör Csaba)

A FUTBALLNAK IS KÖSZÖNHETŐ A STÍLUSA

– Horvátország közismerten erős a csapatsportokban. Hogyan került kapcsolatba a kézilabdával?
– Stablina kis település, nemigen volt sportolási lehetőség lányoknak, így aztán mindig együtt fociztam a bátyámmal és az unokatestvéremmel. Később a szomszédos Plocéba jártam át iskolába, itt kezdtem el tízévesen kézilabdázni. A magasságomból adódóan először szélső voltam, aztán néhány hónap elteltével az egyik edzésen megkértek rá, hogy álljak be a kapuba. A focinak is köszönhetően nem féltem a labdától, és egyből elég jól ment a védés, ezért a kapuban ragadtam.

– Elképzelhető, hogy a „labdarúgómúltjának” is köze volt a később alkalmazott technikájához?
– Horvátországban nincs elég kapusedző, ezért sokáig nem volt külön szakember, aki speciálisan velem foglalkozott volna. Egy kapusnak márpedig fontos, hogy legyen valaki, ami megmondja, mit hogyan csináljon, milyen gyakorlatokat végezzen. Ezzel szemben a legtöbbet saját erőből tanultam meg. Magam formáltam a stílusomat, amire biztos hatással volt, amit a futballban láttam.

– A sportágban elég ritka a vonalkapus. Mikorra alakult ki ez a sajátos védési formája?
– Talán tizennyolc éves lehettem, amikor elkezdtem a vonalon maradva védeni. Az első alkalom után azonnal odajöttek hozzám a társaim, és megjegyezték, milyen nehéz dolguk volt velem szemben. Az akkori plocei edzőmet, Nikola Skoricot nem érdekelte, hogyan védek, neki csak az volt a fontos, hogy magabiztos legyek. Később a Sesvetében tovább tökéletesítettem a mozgásomat. Az biztos, hogy az egyedi stílusommal meg tudtam lepni a játékosokat, ritkán találkoztak hasonló kapussal, ezért nem változtattam rajta. Az egész eddigi felnőttpályafutásom alatt így védtem, csak nem kaptam ekkora figyelmet.

Legtöbbször a vonalon marad (Fotó: AFP)

– Mit szóltak a stílusához az edzői?
– Szerencsés vagyok, mert hozzám hasonlóan gondolkodtak, és nem akartak megváltoztatni. Nem az volt a fontos nekik, hogyan védek, hogyan fogom meg a labdákat, csak az számított, hogy ne kapjak gólt. Nem érdekel, hogy a stílusom mennyire látványos, amíg eredményes vagyok vele.

– Igaz, hogy szinte előre látja, hová jönnek majd a lövések? A horvát sajtóban megjelenő egyik cikkben egyfajta telepatikus képességet emlegettek, mintha előbb tudná az ellenfelénél, milyen megoldást fog választani.
– Mondták már, hogy különleges kezem van, pedig csak arról van szó, a meccsek alatt rendkívül koncentrálok. Figyelem a saját védelmemet, az ellenfél játékosait, de az is előfordul, hogy teljesen más irányba nézek. Minden erőmmel a labdára és a játékosokra összpontosítok, annyira együtt élek a történésekkel. Nem is szoktam megünnepelni a védéseimet, nincs rá időm, rögtön dobom ki a labdát, hogy gyorsan indulhassunk.

FEHÉRVÁRI CSAPATTÁRSAINAK IS OKOZ ÁLMATLAN ÉJSZAKÁKAT – AZ NSO TV RIPORTJA


– A szélről jövő lövések többségére sem szokott kimozdulni, amivel gyakran meg tudja zavarni a beugró játékosokat.

– Néha előfordul, hogy nem maradok a vonalon, de ezt abban a pillanatban döntöm el. Szokták állítani, hogy felkészültek belőlem, erre csak értetlenül nézek, hogyan, amikor a végsőkig kivárok azzal, mit fogok csinálni az adott helyzetben. Van, hogy úgy zárom a szöget, ahogy a kapusok többsége vagy éppen felugrok, míg máskor a vonal közepénél helyezkedem. Nincs rá bevett gyakorlatom, mikor melyiket választom.

– Mivel gyorsan reagál, az utolsó pillanatig kivárva is le tudja követni a legtöbb lövést.
– Aki megnézi a rólam feltöltött videókat, annak úgy tűnhet, az egész olyan könnyű, már-már unalmas, mert alig mozgok a kapuban. A dániai Eb előtt elkaptam a koronavírus-fertőzést, és egy hónapra kiestem az edzésből. Fel is hívtam a szövetségi kapitányt, hogy elmondjam neki, nem tudom, mi lesz a tornával, mert huszonhét napot otthon töltöttem. Viccesen azzal nyugtatott, az én stílusom úgysem igényel sok energiát. A társak is azon poénkodtak, hogy nem is kell edzenem, elég, ha ott állok a gólvonalon. Meg kell hagyni, tényleg nem szoktam vetődni, nem pattogok, ebben különbözöm a többiektől.

– És mi a helyzet a levegőből lekapott labdákkal?
– Nem tudom, talán ez is a futballból jön... Egyszerűen a véremben van, kiskoromtól így védek. Mindig meg akarom fogni a labdát, hogy aztán indíthassam a lerohanást. Most ugyan nagyobb erejű lövések jönnek a kapumra, de ez nekem nem jelent különbséget. Amúgy örülök neki, hogy a női játékosok is képesek már olyan erővel meglőni a labdát, mint a férfiak. A horvát férfiválogatott kapusa, Marin Sego a múltkor megjegyezte, meg kell neki is tanítanom, hogyan tudja így elkapni a labdát. Mindig ezzel ugratnak...

Az Eb-n bemutatott egykezes hárítása sokáig emlékezetes marad (Fotó: Dömötör Csaba)

A MIEINK ELLENI SIKER ADTA A KEZDŐ LÖKÉST

– Viszonylag későn került jelentős külföldi klubhoz. Miért?
– Érdekes, mert a zágrábi Lokomotivánál minden évben felvetődött, hova tudnék eligazolni, de sohasem mentem. Végül tavaly elfogadtam a Metz hívását, mert ki akartam magam próbálni a Bajnokok Ligájában. Tudtam, ha bármi problémám van, számíthatok Ivana Kapitanovicra, aki már a csapat tagja volt. Nemcsak a pályán jövünk ki jól, legalább tíz éve közeli barátok is vagyunk. Igazán profi klubot ismertem meg a franciáknál. Szomorú voltam, hogy a koronavírus-járvány mindent átírt, mert sokra volt hivatva a társaság az elmúlt idényben. Így összességében csak néhány meccs jutott nekem, mielőtt leállították volna az idényt. A nyáron aztán alaposan átalakult a keret, én sem maradtam.

 A KÉZILABDA CSAK JÁTÉK – ÉLVEZZÉK!

Ha valaki jól ismeri Tea Pijevicet, az a horvát válogatottat irányító Nenad Sostaric, aki a Lokomotiva Zagrebnél három éven keresztül a klubedzője is volt.

„Napról napra fejlődni szeretne, ezért is igazolt a magyar bajnokságba – mondta a Nemzeti Sportnak a 61 éves szakember, aki jó kapcsolatban van az Alba Fehérvárral, és maga javasolta a klubnak Pijevic megszerzését. – Ahhoz, hogy az ő magasságával eredményes legyen, sokat kell gondolkodnia. Mindig próbára teszi a lövőket, a decemberi Eb-n nemcsak a távoli bombákkal, hanem a szélső lövésekkel szemben is igen hatékonyan védett. Mindenkinek el kell fogadnia, hogy másmilyen, mint a többi kapus, engem a csúcsformában levő spanyol Silvia Navarróra emlékeztet.”

Sostaric úgy látja, mintha a magyar klubok valamiért nem bíznának a horvát játékosokban, és előbbre tartanák a környező többi országból érkezőket, de mindenkit biztosított arról, hogy a horvátok között is találni sok játékost, aki magasabb szinten is megállja a helyét. Pijevicre visszatérve megjegyezte, képes lehet tartósan azt a szintet hozni, amit az Eb-n mutatott, és így egy BL-csapatban is képes lenne bizonyítani.

A horvát válogatott sikerében nagy szerepet játszott, hogy a keretből tizenketten megfordultak a Lokomotivában, vagy éppen jelenleg is a kezei alatt játszanak, így tökéletesen ismerik az elképzeléseit, ráadásul az előző világversenyek alatt megszerezték az elengedhetetlen tapasztalatot.

Abban a pillanatban, amikor eldöntöd, minden labdáért küzdeni fogsz, egyből tíz-húsz százalékkal erősebb vagy. A magyarok elleni siker után mindenki elhitte, hogy bárkivel felvehetjük a versenyt, ha mindent beleadunk és igazi csapatként harcolunk – erősítette meg Sostaric a Pijevic által elmondottakat, de egy fontos üzenetet is hozzátett. – A játékosaimat mindig emlékeztetem rá, hogy a kézilabda egy játék, fontos, hogy élvezzék, amit csinálnak, különben nincs értelme. Ne úgy álljanak hozzá, mintha dolgozni mennének, hanem szeressék a játékot, ez a lényeg. Ezt láthatjuk például a profi NBA-játékosokon is. Vagy szeretsz valamit vagy nem, olyan nincs, hogy valamit  ötven százalékban kedvelsz. Az élet egyszerűen túl rövid ahhoz, hogy olyannal foglalkozz, ami nem szerez örömöt.

Igazán kalandos körülmények között tudtak hazajutni az első lezárások előtt.
– Amikor megtudtuk, hogy Franciaország másnap bezár, egyből vonatra ültünk, és Párizsba utaztunk abban a reményben, hogy még elcsípjük a Zágrábba tartó menetrend szerinti járatot. Kicsit vakrepülés volt, ugyanis az interneten azt láttuk, már nincs elérhető repülő. Ha nem sikerült volna, három hónapra ott ragadunk, ugyanis autóval lehetetlen lett volna megtenni ekkora távolságot, mivel a többi ország is lezárta a határait. Este három óra késéssel szállt le a gépünk Zágrábban, így félő volt, hogy nem tudunk továbbutazni Splitbe, márpedig senki nem tudott értünk jönni, mert akkor tilos volt a városok között mozogni. Végül megszereztük az utolsó két jegyet, és ha zaklatottan is, de hazaértünk.

– Miként került képbe az Alba Fehérvár?
– Szerettem volna Magyarországra igazolni, mert úgy gondolom, az itteni a legerősebb bajnokság. A járvány miatt az is fontos szempont volt, hogy közelebb legyek Horvátországhoz. Érdekes volt, mert a Fehérvár és a Metz egyszerre keresett meg, azonban először a franciákhoz mentem. Sokan nem értették, hogy utána miért igazoltam az Albához, miközben BL-csapatok is hívtak, de mindenkinek elmondtam, hogy szeretném magam kipróbálni a magyar ligában. Amikor a nyáron megérkeztem, még lehetőségem nyílt felfedezni a várost, és jártam Budapesten is. Jól érzem magam a csapatban.

– A sors fintora, hogy a válogatottban éppen Ivana Kapitanovic sérülése miatt jutott önnek főszerep. Megbeszélték egymás között a helyzetet?
– Egy hónappal az Eb előtt dőlt ki, amikor én még karanténban voltam. Egymástól kérdeztük, mi lesz így a válogatottal. Tudtam, hogy a kapitány bízik bennem, de most történt meg először, hogy előre jelezte, végig kell védenem a meccseket a nemzeti csapatban. Mindig hittem a képességeimben, de nekem is nagy talány volt, milyen formában leszek a kihagyást követően. Ivanával a válogatottban is mindig egy szobában laktunk, most, hogy nem lehetett velünk, mindennap telefonon beszéltünk. A távolból is megosztotta velem a meglátásait.

– Kívülről úgy tűnt, a Podravka játékosainak kiesésével előreléptek a többiek, és meg akarták mutatni, mire képesek.
– A magyaroknak ezt furcsa lehet hallani, de nálunk az Eb előtt nem sokakat érdekelt a női kézilabdázás. Régóta ismerem a most rendelkezésre álló játékosok többségét, a Lokomotiva színeiben sok meccset vívtunk a Podravkával az évek során, és ha le is győztek minket, mindig szoros volt az eredmény. A kulcs valószínűleg az volt, hogy Nenad Sostaric nagyon hitt bennünk.

– Mekkora szerepe volt a szövetségi kapitánynak a kiugró szereplésben?
– Bízott a három éve elindított építkezésben. Volt egy víziója arról, hová akar velünk eljutni, és ahogy egyre jobban összeértünk és tapasztaltabbak lettünk, ez eredményekben is megmutatkozott. Ilyen sikerre azért szerintem ő sem gondolt. Sokan talán nem hitték el a keretből az első meccs előtt, hogy megverhetjük a magyarokat, és kishitűek voltak, amiért az ellenfél játékosai a BL-ben edződtek. Nagy szükségünk volt az első győzelemre, utána minden sokkal könnyebben ment. A magam részéről biztos voltam benne, hogy képesek vagyunk rá, de másoknak kellett ez a megerősítés. Hogy bárkit meg tudnak állítani, és bármelyik kapusnak gólt tudnak lőni.

A mindig bolondozó Micijevic adta át neki a meccs legjobbjának járó elismerést a németek elleni meccs után (Fotó: Imago)
MAGASSARKÚBAN IS EGYEDI A STÍLUSA
A FELKÉSZÜLÉSRŐL: „Horvátországban már jól ismertem a játékosokat, így kevesebbet kellett videóznom, Magyarországra érkezve többet kell készülnöm az ellenfelekből. Nem jegyzetelek semmit a válogatottban, csak megnézem a meccseket, és mindent memorizálok. Az Albánál elvárják tőlem, hogy leírjam, amit látok, de ezzel sincs problémám.” 
A ZENÉRŐL: „Blazevic volt a lemezlovasunk, ő felelt a zenékért. Csak horvát dalokat hallgatunk a meccsek előtt. A mi zenénk különbözik a többi országétól, minden szívből jön. Általában nem táncolunk rájuk, csak énekeljük a számokat. Engem is meglepett hogy az eredményhirdetés után a norvégoktól Tomac és Arntzen is csatlakozott hozzánk, és velünk együtt énekeltek. Igazán szép lezárása volt a tornának.”
A PÉLDAKÉPRŐL: „Tetszik Katrine Lunde stílusa, míg korábban Sterbik Árpádot és Thierry Omeyert figyeltem, de egyiküket sem nevezném a példaképemnek.” 

A MAGASSARKÚRÓL: „Mindig azzal piszkálnak, amikor kiöltözünk egy-egy alkalomra, hogy sajátosan járok magassarkúban. De el kell jönnötök egyszer velünk, hogy meglássátok!”

– Az ellenünk vívott meccsen látszott, hogy nagyon felkészültek.
– Tíz napot gyakoroltunk rá, mert tudtuk, hogy egy siker elég lehet a csoportból való továbbjutáshoz. A győzelem után nagyobb figyelmet kaptunk, otthon egyszeriben elkezdtek rólunk írni. Olyan csatornán lehetett csak nézni a meccseinket, amelyre nem sokan fizettek elő. Aztán elkaptuk a vb-címvédő hollandokat is, így a szerbek elleni balkáni derbinkkel már tele voltak a híradások.

– A hollandok elleni találkozóhoz fűződik az Eb egyik emlékezetes jelenete: egy kézzel hárította Angela Malestein lövését. Tudatos mozdulat volt?
– Szegény, biztosan azt gondolja, pikkelek rá, mert az előző Eb-n két kézzel fogtam meg az egyik hetesét, most meg ez az egykezes hárítás... Ezúton is hangsúlyozom: „Angela, nem ellened szólt, semmi bajom nincs veled!” Kérem, ezt mindenképpen írja le!

– Az egész horvát csapaton látszódott, mennyire élvezi, amit csinál, és hogy mindenki tűzbe menne a másikért. Ez lenne a kulcs?
– Tényleg nagyon jól éreztük magunkat a torna során. Örömmel mentünk edzésre, a szállodában is végig jó hangulatban, közösen töltöttük a szabadidőnket. A kapitány szabad kezet adott nekünk, nem volt előre meghatározott takarodó, nem kellett pihennünk ebéd után, mindenki azt csinálhatta, amit akart. Nem volt klikkesedés, esténként játszottunk valamit, a beszélgetések során pedig sokat megtudtunk egymásról. Úgy éltünk együtt, mint egy nagy család, és ez meglátszott a pályán. Nekünk nincsenek sztárjaink, minden mérkőzésen más érdemelte ki a legjobbnak járó elismerést. Ez is mutatja, hogy mindent a csapategységünknek köszönhetően értünk el. Otthon rendre csak a pénzzel foglalkoznak, arról írnak, melyik topjátékos mennyit keres, hogy Cristina Neagu egymaga kap annyit havonta, mint az egész keretünk. Nos, most megmutattuk, hogy mindez nem számít a pályán, nem az dönt, kinek van több neves játékosa, hanem kié a jobb csapat.

A csapategységben látja a horvát siker kulcsát (Fotó: Dömötör Csaba)

VÉGRE ÖRÖMÜKET LELTÉK A JÁTÉKBAN

– Vicces volt azt olvasni, hogy a zárt kapus találkozókon tulajdonképpen otthon érezhették magukat.
– Pedig tényleg így volt: mintha hazai pályán játszottunk volna. Horvátországban ugyanis alig vannak nézők a bajnokikon, kis túlzással csak a családtagok, barátok járnak ki a mérkőzésekre. Így nekünk nem volt szokatlan a dániai légkör, ráadásul jól hallottuk egymást és az edző utasításait.

– Ki találta ki a győztes összecsapások végén látott, nevetést imitáló ünneplésüket?
– A csapatorvosunk jó kedélyű ember, az egyik megbeszélésen az ő javaslatára döntöttük el, ha megnyerjük a következő mérkőzést, így fogunk ünnepelni. Győztünk, és onnantól kezdve mindig előadtuk, ez is segített összekovácsolódni. A közvéleménynek is tetszett, egyfajta védjegyünkké vált.

 

Legnagyobb szurkolójával, Teóval

– Megindító volt hallgatni, ahogy Valentina Blazevic könnyek között beszélt arról, először élte át, milyen érzés, amikor valaki élvezi a kézilabdázást. Hasonló tapasztalatai voltak a torna alatt?
– Nehéz elmagyarázni, min mentünk keresztül. Valóban, eddig a családtagjainkon kívül nem sokan hittek bennünk, senki sem foglalkozott velünk. Most a középdöntőre akkora lett a felhajtás körülöttünk, hogy alig tudtuk letenni a telefont. Már olyanokról cikkeztek, hogy melyik a kedvenc ételem, ami nagyon szokatlan érzés volt. Eddig mindig csak veszítettünk, és már az első hét után véget értek nekünk a világversenyek. Rossz volt vert seregként hazautazni, ehhez képest ezúttal minden másként alakult, végre örömünket leltük a játékban, az emberek lelkesedtek értünk, követték a szereplésünket. Remélem, ez csak a kezdet volt. Már biztos, hogy jövőre ott leszünk a világbajnokságon, amelyen megmutathatjuk, nem csak egy kifutott eredményről van szó.

– A másik emlékezetes interjút Camila Micijevic adta a dán televíziónak. Látszott rajta, mennyire felszabadult, miközben nem talált magyarázatot a győzelmekre. A pályán kívül is ennyire lazán viselkedik?
– Én sem tudtam hova tenni a sorozatos sikereinket. Micijevic tényleg ilyen személyiség, sohasem áll le, folyamatosan pörög. Egyértelműen ő volt a hangulatfelelős a csapatban, szervezte a játékokat, néha aludni sem hagyott minket...

– A mérkőzései igazi családi programot jelentettek?
– A járvány megakadályozta a nagyobb családi összejöveteleket, de természetesen mindenki követte a meccseimet. Magam intéztem az otthoniaknak az előfizetést, de szerintem a társaim is hasonlóan cselekedtek, hogy a szeretteik láthassák a válogatottat. Az édesanyám megkönnyezte a győzelmeinket, igazán átérezték otthon, mit jelent ez a siker nekünk. Az egész karrierünk alatt támogattak minket, örömmel tölt el, hogy most valamit vissza tudtunk adni nekik belőle. Az unokatestvérem tízéves kisfia, Teo a legnagyobb szurkolóm. Amikor a Dalmatinka ellen játszottam, rendre ott volt a meccseimen, természetesen Zágrábba nem tudott eljárni. Az Eb alatt is a mezemben, a televízió előtt szorított nekem.

FÉLREVERT HARANGOK, TŰZIJÁTÉK, HAJÓS ÁTKELÉS A NERETVÁN – ÍGY FOGADTÁK OTTHON PIJEVICET

– A németek elleni középdöntő-találkozójuknak nagy tétje volt, miután karnyújtásnyira kerültek az elődöntőtől. Mégsem láttam azt, hogy ez visszafogta volna a horvát válogatottat.
– Nagy motivációt jelentett, hogy a négy közé kerüléssel egyúttal elérhetjük a világbajnoki szereplést. Sok felkészülési meccset vívtunk már a németekkel, ismertük a játékukat, az erősségeiket. A társaim szemében sem láttam egy cseppnyi félelmet, hozzám hasonlóan mindenki meg volt győződve róla, hogy nyerünk. Általában mindig komoly vagyok a kapuban, nem mutatok érzelmeket, csak a lefújás után ünnepelek. Ezúttal viszont sokat mosolyogtam.

– Aztán Micijevic nyújtotta át önnek a meccs legjobbjának járó elismerést, miközben a szeme fölé emelte a kezét. Mire utalt ezzel?
– Csak poén volt. Előtte az edzésen azzal ugrattam a szélső Paula Posavecet, akivel csapattársak voltunk a Lokomotivánál, hogy csukott szemmel is látom, és tudom, mit fog csinálni. Ennek szólt a meccs utáni mozdulatunk.

– Végül következett az éremről döntő dánok elleni összecsapás, amelyre nem a legjobb előjelekkel készült.
– Volt egy kisebb ujjsérülésem az elődöntőben, aztán a dánok elleni bronzmeccs előtt két napig nem tudtam aludni. Az egyik edzés után fájdalmat éreztem a nyakamban, de nem akartam elmenni a kórházba kivizsgálásra, mert akkor karanténba kerülök, és lemaradok a meccsről. Az orvosnak mondtam, adjon valamit, hogy pihenni tudjak. Még a családomnak sem árultam el, nem akartam, hogy aggódjon miattam. A találkozó után aztán Sostaric elmondta a sajtónak. A korábbi dán kapitány arról beszélt a találkozó előtt, hogy semmi esélyünk, ezzel nagyon felpaprikázott minket. Nem volt sportszerű kijelentés. Már akkor tudtam, hogy nyerni fogunk. Így is lett, ők sírtak a végén, mi meg ünnepeltünk.

A szülei mindig támogatták

– Hogyan látja, javulhat Horvátországban a női szakág helyzete?
– Csak remélni tudom, hogy változni fog otthon a női kézilabdázás megítélése, de a kluboknak több pénzre lenne szükségük. Eddig előfordult, hogy napokkal később, és csak eredmény szintjén számoltak be a lapok a bajnoki mérkőzésekről, ha egyáltalán írtak valamit. A válogatott biztos nagyobb figyelmet kap ezután...

– Mit jelent önnek az Eb-bronzérem?
– Ami decemberben történt velünk, arra egész életemben emlékezni fogok. Bármikor ránézek a bronzéremre, eszembe jut, milyen különleges eredményt értünk el. Felemelő a válogatottban szerepelni, az ilyen élményekért kezdtünk el kézilabdázni.

– Kapusként még sok éve lehet a pályán. Milyen céljai vannak a jövőben?
– Szeretnék kijutni a következő olimpiára, és nagy vágyam, hogy olyan klubban szerepeljek, amellyel esélyem nyílik a Bajnokok Ligája megnyerésére. Az Eb után több BL-klub is megkeresett, de lehet, hogy maradok Magyarországon. Még nem döntöttem.

2020 LEGJOBB NŐI JÁTÉKOSA LETT HORVÁTORSZÁGBAN


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 16-i lapszámában jelent meg.)

2021.02.18 18:01:43

Kézilabda BACSKAI JÁNOS

Amely odahaza is megverte a 2017-es és a 2019-es Bajnokok Ligája-győztes Vardart, Cupic nagy mérkőzésén.

2021.02.17 18:12:33

Kézilabda BACSKAI JÁNOS

Olykor nagyon ment a Motornak, de a végére összekapta magát a csúcsformáját még el nem érő magyar csapat.

2021.02.14 15:41:38

Kézilabda H. Á.

A Szeged a meccs elején és a végén jobban játszva két góllal legyőzte a Vardart.

2021.02.12 20:04:21

Kézilabda H. D.

A magyar csapat megnyerte a csoportját, és készülhet a német Bietigheim elleni nyolcaddöntőre.

2021.02.12 19:54:49

Kézilabda H. D.

A magyar együttes a csoport negyedik helyén zárt, a nyolcaddöntőben a Buducsnoszt következik.