Legjobb otthon – Ballai Attila publicisztikája

Annyi az olimpiai selejtező hozadéka, hogy még fel sem fogjuk, fel sem mérjük, éppen csak kezdjük érezni. A múlt hétvégi tatabányai férfi kézilabda kvalifikációs torna, a továbbjutás, a párizsi kvóta kiharcolásának ténye és még inkább módja, a portugálok elleni, egyszerre lélekemelő és idegölő mérkőzés, a diadal, a játékosok szeméből, gesztusaiból kivillanó szent őrület, a csurig tömött lelátóról hömpölygő biztatás, bizakodás és szeretet – mind-mind különleges élmény. Az alábbiakban egyetlen szeletét fejtjük ki e szerteágazó történetnek: a hazai pálya tagadhatatlan, valós előnyét, szót ejtve a vélt hátrányáról is. Mert sokak szerint így, ahogy tette, csak a földkerekség egyetlen pontján juthatott tovább a csapatunk: Magyarországon.

Jó, ha eszükbe és szívükbe vésik ezt kézilabdás lányaink is, akik remélhetőleg a fiúk nyomán haladnak majd április 11. és 14. között, hiszen Debrecenben küzdhetnek meg az olimpiai indulás jogáért. A Tatabányán látottakból pedig csak erőt, hitet meríthetnek, kétséget a legkevésbé.

Kezdjük mégis utóbbival, a „hazai pálya hátrányával”. Maga a fogalom, a felvetés is ismeretlen és értelmezhetetlen volt évtizedeken át, a sportban is az egyik legegyszerűbb emberi alapvetés érvényesült: „mindenhol jó, de legjobb otthon”. Igaz volt ez két szomszéd falu megye kettes futballrangadójától a világbajnoki döntőig, amelyet Uruguay, Olaszország, Anglia, Németország, Argentína, Franciaország is hazai zöld gyepen nyert meg.

Én magam először a 2001-es budapesti vízilabda Eb-n szembesültem a hazai pálya hátrányával. Még csak azt sem állíthatom, hogy kitaláció volt vagy utólagos mentségkeresés a fiúk csalódást keltő bronzára; stábtagok, játékosok már az első – azaz inkább a „nulladik” – naptól nyögték, hogy egyet sem léphettek úgy a Margitszigeten, hogy egy szakasz újságíró, fotós vagy autogramvadász ne szakadt volna a nyakukba. Az „agyonimádásba” még a brazil labdarúgó-válogatott is belerokkant a 2014-es vb-n, és további példák mellett nekünk legutóbbi és legkeservesebb élményünk a 2022. januári férfi kézilabda-kontinenstorna volt. Akkor is úgy gondoltam, az egyéb, valós bajok mellett a legkisebb gond az volt, hogy az MVM Dome-ban húszezren biztatták a mieinket, akik ehhez addig nem szokhattak hozzá – és a mostani, tatabányai diadal meg is adta az ellenpéldát.

A hazai pálya hátránya korunk, a tömegkommunikáció, a social media és a mértéket nem ismerő „rajongók” járulékos kára, mellékterméke, de normális szervezéssel és egészséges sportolói pszichével leküzdhető, legalábbis eltörpül a hazai pálya örök és felbecsülhetetlen előnye mellett. Ezt sportbarátként és hivatásomból adódóan is ezerszer, megszámlálhatatlan formában átéltem.

Kezdve talán onnan, hogy az első Verebes-korszakban Győrben, a stadiontól egy buszmegállónyira katonáskodtam. Így aztán tanúja lehettem annak, hogy a BEK-ben Belgiumban elszenvedett 5–0-s vereség után a Mágus – kell-e mondani, Verebes József mester – kijelentette, tovább fognak jutni, és nemcsak a csapat, hanem az egész város hitt neki. A hazai visszavágón a második félidő közepére 3–0-ra húzott el a transzban futballozó ETO, és ha csak ziccerei felét értékesíti, simán kiüti a Standard Liege megbabonázott, a „hely szellemétől” szinte megbénult sztárjait.

Újságírói pályám elején a vízilabda-bajnoki rangadókon éreztem leginkább, hogy a hazai pálya előnye nem csupán misztikus, megfoghatatlan valami, hanem sokkal egzaktabb alakot is ölthet. A Tungsram a Megyeri csárda mellett megbúvó strand egyetlen, sportolásra alkalmas „kismedencéjében” ejtette ki az elődöntőben a Szolnokot; a Vasasnak a „Hajós” fedettjében rengeteg gólt és kiállítást hozott az egyik kapunál sekélyebb víz, ahol leért a szálfa termetű szlovák center, Roman Polácik lába, ezért képtelenség volt lenyomni; a szentesi fürdőben a lépcsőről rúghatta el magát a ráúszásnál az ember, és aki ezt tudta, garantáltan elhozta a labdát. A körmendi vagy az oroszlányi „kosárcsarnok”, valójában sokkal inkább tornaterem háztáji jellege ugyanezt az érzetet keltette a vendégben – a puszta érzékelés, hogy itt minden eltér a megszokottól, már önmagában bőven elegendő ok volt az elbizonytalanodásra.

A fentieknél persze direktebb formák is léteznek. 1995 őszén négy napon belül találkoztam két szélsőséggel. A Ferencváros női kézilabdázói már a volgográdi repülőtéren szembesültek azzal, hogy itt az áldozat szerepét szánják nekik: előbb nem engedték őket kiszállni sem a gépből, mert nem volt meghívólevelük – a legrangosabb kupa, a BEK visszavágó mérkőzése nem tűnt elegendő oknak a jelenlétükre. Majd Danis Barna fotóriporter jelentett vállalhatatlan kockázatot, ugyanis útlevelében Barnabásként, az utaslistán viszont Barnaként szerepelt, és az orosz nyelv szabályai szerint egyszer hím-, másszor nőnemű keresztnevének ellentmondása miatt nem léphetett be az országba. Így két órára vele együtt a tranzitban rekedt a teljes csapat – aztán egyszer csak mindenki mehetett, szabadon, mert a lányok már úgyis lekésték az edzést. És ez volt a cél. A következő szerdán, már a labdarúgó BL-ben, Madridban semmi stiklire nem volt szükség. A Fradi futballistái, mint nagyjából minden földi halandó, a Bernabéu látványától, levegőjétől eleve megilletődtek, hát még amikor azt látták, hogy a másnapi találkozó bolgár játékvezetői turista módjára, önfeledten fotózkodnak, hogy lám, ide is eljutottak. Mint ismert, 6–1 lett a vége, hogy aztán két hétre rá, már az Üllői úton a spanyolok kaparjanak és szenvedjenek meg az 1–1-es döntetlenért.

Íme, a hazai pálya előnyének megannyi képe, és a legkirívóbbról, a részrehajló bíráskodásról még nem is ejtettünk szót. A konkrét esetek taglalásától ezúttal eltekintenék. Illetve csak annyit: láttam olyan női kézilabda BL-elődöntő-visszavágót (magyar érdekeltség nélkül), amelyre a vendégek 12 gólos előnnyel érkeztek, ám az ellenfél térfelére is alig engedték át őket a játékvezetők, és már tizenhárom gólos hátrányba kerültek, amikor az edző lehívta a pályáról a társaságot, és kijelentette: ha így csalnak, nem játszanak tovább. A cirkusztól mindenki megrettent, visszarimánkodták a levonulókat, és mivel „csak” tizenegy góllal kaptak ki, továbbjutottak.

Manapság az ilyesmi már elképzelhetetlen. Bizonyos szint felett legalábbis. Nincs Európának az az eldugott szeglete, ahonnan ne közvetítene a világháló, ahol rejtve maradhatna bármilyen arcátlanság, becstelenség, trükk. A legszélesebb nyilvánosság előtt pedig senki sem csinál készakarva hülyét magából. Másrészt a csarnokok méretét, a pálya borítását, futballban kis túlzással a fűszál vastagságát is nemzetközi szabványok írják elő, a szurkolói viselkedési normákat nem különben. Lassan talán annak is eljön az ideje, hogy az egyenlő feltételek biztosítása érdekében a drukkereknek mindkét csapatot hasonló lelkesedéssel és arányban kell biztatniuk.

A hazai pálya előnye azonban létezik. Ha „csak” spirituálisan, akkor is, és így is tetszőleges erejű, hatású lehet. Még a legegzaktabb sportágban, az atlétikában is! A tavaly nyári, budapesti világbajnokság egyik délelőttjén Molnár Attila 400 méteren új országos csúccsal jutott tovább az előfutamból, és így lelkendezett: „Imádom Magyarországot! Az biztos, ha nem itthon van ez a verseny, akkor ez nem sikerült volna. Az utolsó száz méteren az már nem én voltam, hanem az a nyolc-tízezer ember, aki a lelátón szurkolt nekem.”

A múlt heti, tatabányai férfi kézilabda olimpiai selejtezőn meg az a hatezer, aki egyszerre harsányan és mégis meghitten biztatta a fiúkat, ezzel gyakorlatilag győzelemre ítélte őket. Egyszerűen nem történhetett másként. Ezt mondta a kárvallott, a portugál szövetségi kapitány, ezen álmélkodott a már mindent látott cseh IHF-delegátus, ezért könnyeztek a mi játékosaink.

Ennek kell megismétlődnie a lányok kvalifikációs tornáján, április közepén Debrecenben. Akkor nagy baj már nem történhet. Nagy jó ellenben igen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!