Valami történt Debrecenben

Azt mondta valaki, norvégmintás pulóverben ücsörögve a lelátón, hogy a női kézilabda-válogatott tétmeccsen még soha senkitől sem kapott 44 gólt. Néhány perccel ezelőtt ért véget a "mészárlással" felérő norvég-magyar elődöntő, és a nézők egy része kényszeredetten tapsolt, volt, aki félhangosan szentségelt, mondván: ilyen gyáván nem lehet játszani (mintha Pampers lenne a játékosainkon, jegyezték meg többen is…), ám a többség csak ült a helyén, aztán bambán nézett maga elé. Nehéz volt megszólalni, nehéz volt bármi okos gondolattal előrukkolni. Eközben a norvég csapat tagjai olyan önfeledten ünnepeltek, mintha a skandináv lottón értek volna el telitalálatot, a pálya közepén viking néptánclépéseket mutattak be, s összeölelkezve sírtak-nevettek szurkolóik üdvrivalgása közepette.
A magyar együttes tagjai mozdulatlanul álltak.
Egy kupacban gyülekeztek a kispadnál, és hol az ég felé, hol pedig a találkozó során többször is katasztrofális pillanatban és ritmusban cserélő Kiss Szilárd kapitányra figyeltek. Nem volt különösebben nehéz megállapítani: legtöbbjük azokban a percekben aligha fogta fel, mi történt vele. A mieink, nincs erre jobb szó, brutális pofont kaptak ezen a délutánon, tán nagyobbat, mint a derék harlemi barátunk, Danny Williams, az enyhén pocakos bokszoló, akit néhány napja Vitalij Klicsko verte le kénye-kedve szerint a ringben.
Bumm, bumm, és megint csak bumm.
A norvégok ahányszor kapura lőttek, abból csaknem mindig gólt értek el. A norvégok ahányszor támadni próbáltak, a magyar csapat tagjain rémület lett úrrá. A norvégok ahányszor megszerezték a labdát, lefutották (inkább szétfutották) a mieinket, és annyival gyorsabban mozogtak a magyaroknál, mintha egy öreglányokból álló ellenféllel mérkőznének, amolyan uli-buli meccsen. Ezt még folytathatnánk és fokozhatnánk, de felesleges bármiféle jelzőt aggatni a történtekre.
Valami történt.
Ez egyértelmű, és persze nem itt a Papp László Budapest Sportarénában (amúgy is: gyorsan felejtsük el mindazt, amit tegnap délután láttunk…), sokkal inkább Debrecenben, a dánok elleni összecsapás félidejében. Igen, ott történhetett valami, a legutóbbi meccs szünetében, amikor még hat góllal vezettünk, és minket, magyarokat tartott mindenki az Eb első számú favoritjának. Aztán jött a folytatás, de a történet attól kezdve nem rólunk szólt. Hiába a hatgólos előny, vereség a dánoktól, majd jöttek a norvégok, és a két csapat nem volt egy súlycsoportban, pedig ekkora különbség egyértelműen nincs közöttük. Lehet, hogy hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy választ kapjunk, mi okozta a magyar csapat példátlan visszaesését és a megmagyarázhatatlan kudarc élményeit, a dánok ellen elszalasztott győzelmet és a norvégok elleni gyáva, minősíthetetlen produkciót.
De a kontinensviadal elején az a mondat jelent meg erről a csapatról, hogy történjék bármi, akkor is szeretni fogjuk ezeket a lányokat, asszonyokat.
Ezt még ezekben a furcsa, szomorú pillanatokban sem szabad elfelejteni. Hogy aztán ebből a kiütésből ma délutánra talpra áll-e a csapat, abban most még csak bízhatunk.