Olaszliszkai Copacabana

Homokos tengerpartot idéző pályán, a játék szeretetét őrző helybeliek – köztük számos cigány származású fiatal és öreg – körében éltük át a futball újjászületését a 2006-os tragédia terheit viselő Olaszliszkán, a Hátsó füves futballmentő túra nyolcadik állomásán.

„Bocs, hogy ezt mondom, de olyan ez, mintha nem a kútba, hanem a kút kávájára szarna az ember” – vágja a szemünk közé egy kétkedő falubeli csütörtökön, két nappal a Hátsó füves futballmentő túra olaszliszkai programja előtt. És talán igaza van. A megszűnt falusi csapatokat egy-egy mérkőzésre feltámasztó kezdeményezés valóban egyszeri közösségi élményt kínál, csupán egyetlen napra idézi meg a falusi futballvilág virágkorát, szólítja pályára a régi játékosokat, eleveníti fel a helyi hőstörténeteket, gyűjti a korlát mögé a szurkolókat és varázsol időutazással felérő meccshangulatot. Nem ígér feltámadást, nem ígér csodát.

A csoda többnyire magától születik.

Egy ősi liszkai babona szerint ha a bal szem viszket, örömöt, ha a jobb szem viszket, sírást jelent. Az olaszliszkai labdarúgás utolsó éveiben inkább a jobb szemet kellett vakarni: a 2020-as megszűnés előtt lassú agónia jellemezte a csapat életét, a nyomasztó létszámhiány, a szervezési nehézségek és az öltözői repedések egyaránt közrejátszottak abban, hogy a pálya immár két éve parlagon hever. Mármint az „új”, 2003-ban avatott pálya. Amikor 2015-ben, a Hátsó füves országjáró sorozat első hetei során Olaszliszkán jártunk, még be lehetett osonni a régire is, a helyi vállalkozó által épített betonkerítésen lyukat ütöttek a Dankó Pista utcában lakó „pályási cigányok”, és a legkisebb kölyköktől a legidősebbekig egész nap fociztak odabent.

Ott találtunk a fűben a modern futballvilágot visszahódító természet profetikus jelképére, a félig már földbe süllyedt, mohásodó Nike-stoplisra, amelynek fényképe – Földi Imre fotoriporter kollégánk jóvoltából – ma a sátoraljaújhelyi Hátsó füves-kiállítást gazdagítja. Az 1950-es években kiépített, éppen 120 centimétert lejtő pályát azért kellett elhagyni bő két évtizede, mert a környékbeli udvarokról be-beszaladgáló pucér kölykök rendre megakasztották a játékot. Az sem segítette a zökkenőmentes működést, hogy Juliska néniék egy szép napon beköltöztek az öltözőépületbe. Népes családról van szó, a helybeliek ma is emlegetik, hogy a bőséges gyermekáldással kísért cigányasszonyt búcsúztatásakor nyolcvan unoka és hetven dédunoka siratta.

„Ez itt az olaszliszkai Copacabana” – dobta be valaki az Olaszliszka–Zempléni Főnix ünnepi mérkőzésre tengerpartnyi homokkal előkészített pálya mellett, figyelve a technikás trükkökkel, csavart rúgásokkal melegítő hazaiakat, és a mosolyt fakasztó kijelentésre leglelkesebben Pisont István helyeselt.

A futballmentő túra elkötelezett nagykövete, a Zempléni Főnix oszlopos tagja szívügyének érezte, hogy a népes cigány lakosságot számláló Bodrog-parti faluban személyesen erősítse a kevésbé futballszakmai, mint inkább társadalmi ügyet. „Nem egyszerű a helyzet a világban, de a sport erőt ad, a játék szeretete ösztönöz” – adott biztatást köszöntőjében a 31-szeres válogatott játékos, ráerősítve Egervári Sándor, a Hátsó füves futballmentő túra fővédnökének Pomázról küldött hangüzenetére.

Tegyük hozzá, a helyzet nem csak a világban bonyolult, Olaszliszkán is. Hiába a pazar környezet, a Bodrog-part nyugalma, a katolikus templom országos hírű erődtornya, a helyi zsidóság és az olaszliszkai csodarabbi, Friedlander Herman emlékeinek méltó helyszínei, az imázsépítés Szögi Lajos tanárember 2006-os brutális lincselése óta errefelé reménytelen kihívás. Itt nincsenek egyszerű válaszok, nincsenek egyértelmű megoldások.

Mint sok más helyen, a futballcsapat sorsa a tizenhat éves tragédia súlyos terhét cipelő, a cigány–nem cigány együttélés törékenységét nap mint nap tapasztaló, a faluközösség egységén sokszor kilátástalanul fáradozó településen is hűen reflektál a helyi viszonyokra. Etnikailag sokszínű környezetben jellemzően feszültséget szül, ha a természetes arányok nem érvényesülnek legalább hozzávetőlegesen a csapat összetételénél. Konkrétan fogalmazva: ha Olaszliszka színeiben nem jutnak játékhoz a cigány fiatalok, érthető sérelemként éli meg a helyi cigány közösség, ugyanakkor az is elidegenítő hatású, ha az együttest kisajátítja a futballszerető cigány kör. Ha az ellentétek foglyává lesz a futballélet, esély sem marad azok sportszerű feloldására.

„Igenis legyen foci! – adta ki a jelszót Sisa Tibor, a Zempléni Főnix vendégjátékosa, számos NB I-es csapat és az Eb-bronzérmes U19-es válogatott korábbi edzője. – Nem a profi labdarúgásra kell gondolni, hanem például arra, hogy az amatőr futball segítségével a gyermekeket is lehet nevelni. Megismerik a szabályokat, illeszkednek hozzájuk. Azt szeretném kérni az olaszliszkaiaktól, próbálják meg még egyszer, mert ebből csodák jöhetnek ki.”

A kérést nyomatékosította jelenlétével több kiváló volt NB I-es futballista, így az egyaránt válogatott Plotár Gyula és Farkas Simon (az Ózdon született középpályás körülbelül huszonhét embert kicselezve szerezte meg a Főnix vezető gólját, a vége 5–1 lett a vendégeknek) vagy a korábban a Diósgyőr NB I-es játékosaként is ismert, Olaszliszkán játszó és edzősködő Osváth László. A hírességek sorába vehetjük a valamikor a falu csapatának kapuját védő tokaji polgármestert, az ismét szerelést húzó Posta Györgyöt, valamint a Zempléni Főnixet erősítő tolcsvai költőt-publicistát, Sajó Lászlót.

Hét éve egy pár biológiailag zöldülő, bomlásnak induló stoplis volt az olaszliszkai lelet, ezúttal egy Hell energiaital megfakult bádogdoboza fordult ki az első félidő során a liszkai futballhomokból. Kincsek ezen a földön bőven teremnek, pokoliak, mennyeiek egyaránt. Utóbbiak közé tartozik az a néhány fekete-fehér, régről megmaradt fénykép is, amely az 1945-ben született Batta Ferenc emlékei közül került elő.

Az olaszliszkai labdarúgás nagy öregje nem véletlenül kapta az Ürge becenevet, hajdan olyan fürgén szaladgált a szélen, hogy újfalui időszakában egy egyhetes balatoni üdülési beutalóért vívott, Hercegszántón rendezett Vámosújfalui Fűrészüzem–Bodrogkisfalud meccs kis híján tömegverekedésbe fulladt a felfutása miatt. Pontosabban amiatt, hogy menet közben szemtelenül visszakiabált a hátvédjének: „No, mi van? Megnézted a sárvédőmet?” Két perccel később a fűrészüzemi csapat tagjai és szurkolói harmincnégyen pattantak fel az UAZ-ra és fogták menekülőre az őrjöngő tömeg haragja elől, ám a 3–1-es vezetés a zöldasztalnál a csonka meccs után is balatoni nyaralást ért.

A Manchester Unitednél az ötvenes években a Matt Busby menedzser kezei alatt kibontakozó fiatalokat hívták Busby-bébiknek, menetelésüknek az 1958-as müncheni légikatasztrófa vetett véget, Olaszliszkán viszont a faluban csak Batta-bébiknek nevezett kilencvenes évek végi aranycsapatot a megyei futballélet betegségei gyűrték le. A sikeresség nagyban függött a csapat mögött álló vállalkozók nagyvonalúságától, így többek között a gépi forgácsolással, majd faipari tevékenységgel foglalkozó Batta úr szponzorációjától.

Vagy éppen Oreskó Gyuláétól, a környék legendás hírű vendéglátósáétól, a büfékocsijával a Hátsó füves futballmentő túrán is kigördülő kocsmárosétól, aki annak idején maga is szívesen vállalta néhány kulcsjátékos premizálását („Volt négy kocsmám, mindegyikben pörögtek a játékgépek, nem okozott zavart, ha a meccsek előtt az asszony időnként gyanakodva rákérdezett a pultnál: »Hát te mit kotorálsz?«”). A rendszerváltás utáni zavaros években néha nehezebb volt mértéket tartani, mint boldogulni, és ahogy hallani lehet, a megyei játékospiacon a környéken nem is mindenki tartotta az egyensúlyt.

Persze mi az egyensúly? Valamikor Olaszliszkán a két világháború közt kialakított őspályán, a Fenyéren a kiáradó Bodrog vizében tocsogva hozták vissza a gyerekek az elrepült labdát, a későbbi nemzedék a Matolcsi-féle kocsmában öltözött át, ehhez képest az elmúlt két-három évtized korszerű viszonyai már közelítettek ahhoz, amit ma értenek amatőr futball alatt a pályázati pénzekből kisámfázott egyesületek.

Még két évtizeddel ezelőtt is olyan világ volt Fekete Gyula korábbi polgármester és csapatmecénás elmondása szerint, hogy kézfogásra épített egy vállalkozó tízmillió forintos öltözőt Tirpákné földjén az önkormányzatnak. A pályát pedig – a közállapotok fonákságát jelezve – kétszer avatták fel, ugyanis a politikai élet mindkét térfelének képviselői szerették volna kivenni a részüket az ünneplésből. Kulcsár Miklós templomgondnok valamikor a serdülőcsapatot edzette, és az Ákos presszóban beszélgetve állítja, az akkori gyerekek ma is szívesen jelentkeznének játékra, ha…

Ennek a mondatnak sokféle befejezését hallottuk a helyszínen, vagy úgy is mondhatjuk, Olaszliszkán több irányból is vezet út a futballcsapat újjászervezéséhez. Az egyik talán a megyében a Játszi Foci kezdeményezést vezető Zsíros Lászlóé, aki részt vett a Hátsó füves futballmentő túra olaszliszkai állomásán, két nappal később pedig már az önkormányzattal folytatott tárgyalásokat arról, miként is kellene hozzálátni a munkához. Ezzel párhuzamosan a helybeli cigányság tehetséges fiataljai is jelezték, igénylik a folytatást.

A csoda magától születik – írtuk a cikk elején, és bár a futballmentő túra lelkesítő tapasztalatai alapján sokszor mi magunk is így érezzük, valójában az állítás pontosításra szorul. Ez a csoda az emberi áldozat tégláiból, az önszerveződés cementjéből, a helyi összefogás izzadságából épül. És ha valahol, a sebzettségében is nyitott és barátságos, sokat szenvedett Bodrog-parti településen rászolgáltak a felemelő élményre.

Miközben távolodunk a szívünknek oly kedves faluból, a Cigányerdő című, mélabús liszkai népballada sorai visszhangoznak fejünkben: „Szálló darvak, bús fellegek –/ Kék ég felé nyúló hegyek, / Ábrándozó csonkatorony / Rózsa nyílik a dombokon. / Álomvilág, csupa élet / Valahol a Bodrog mellett. / Nézem, nézem szomorúan / Az idő – haj hova rohan? / Hogy változik napról-napra –/ De mindig csak szomorúbbra…”

És alig várjuk, hogy viszkessen már a bal szemünk...

Ringer István régész, a Hátsó füves-kiállításnak otthont adó Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója a Bekecs, a Prügy, a Sárospatak, a Szerencs és a Hercegkút korábbi csatáraként végigfutballozta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztály mára szinte nyomtalanul eltűnt zempléni csoportjának pályáit. A Hátsó füves futballmentő túra társszervezője a helyszínekről személyes hangú emlékrovattal jelentkezik.

„Olaszliszka. A település, amelyről majdnem mindenkinek ugyanaz jut az eszébe. Mikor annyi minden más is eszünkbe juthatna, a vallon telepesektől a gótikus erődtemplomig. A meccs az új pályán, a hazaiak kispadján Osi, mindenkori kedvenc edzőm az egykori szerencsi évekből, baráti ölelés, Mesternek szólítom (minden mesterkéltség nélkül). Az első félidő derekán szabadrúgás kábé húszról, a sorfal a helyén van, a kapus koncentrál, én is koncentrálok, a lövés a jobb kapufa (a kapusnak jobb) és a felső léc találkozásánál csattan. Hiába volt a sorfal, hiába koncentrált a kapus és én is, sok hűhó semmiért. De legalább nagyot szólt. Mint a jól ismert hang a hazai kispadról: jó rúgótechnikája van. Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, Mester – ellentétben a Tiéddel, ami nagyon is valóságosan az volt – de persze jólesett, utólag is köszi.”

A mérkőzés közeledtével interjút készítettünk Kerekes Attila polgármesterrel, aki beszélt a Kossuth-rejtélyről, a feltépett sebekről és az igazi Sokkkról. „Vallon telepesek művelték itt valamikor a szőlőt, őket vélték olaszoknak, innen az Olaszliszka név, amelynek második tagja az ószláv liska, vagyis mogyorófa szóból ered. Egy helyi legenda szerint nem is Monokon, hanem itt született Kossuth Lajos 1802-ben: édesapja a sátoraljaújhelyi tiszti értekezletről tartott hazafelé várandós feleségével, a szülési fájdalmakat tapasztalva megálltak az asszony, Wéber Sarolta szülői házánál, Wéber András postamesternél. Ezt a verziót sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom.”

„A média nem hagyja, hogy begyógyuljanak a sebek. A 2006-os tragédiát sokáig rágta a nép, és az sem segített, hogy annyira elhúzódott a tárgyalás. Amikor az szerepel az újságcímben, hogy »Ne legyen még egy Olaszliszka« vagy »Majdnem megtörtént Olaszliszka«, akkor a települést igazságtalanul azonosítják a történtekkel. Számtalanszor előfordul, hogy félve érkeznek ide látogatók, turisták, aztán csodálkozva vallják be: nem is gondolták volna, hogy ennyire barátságos és kulturálisan sokszínű helyet találnak minálunk.”

„A futball szeretetét édesapámtól, Kerekes Barnabás örököltem, aki betonkemény hátvéd hírében állt, és játszott Zalaegerszegen az NB I-ben is. Jómagam is húszéves koromig fociztam Olaszliszkán, ha pattogott a labda, már ugrottam ki a kerítésen, és szaladtam az egyébként igencsak lejtős régi pályánkra, illetve én védtem az újhelyi iskolaválogatott kapuját. Aztán inkább a zenélést választottam, az 1980-as évek elején egy környékbeli ifjúsági klubban megalapítottuk a Sokkk zenekart, amelyben közel harminc évig játszottam gitárosként, dobosként, majd billentyűsként. Friss formációnk a Zempléni Polgárock, amelynek egyik első fellépésére éppen a Hátsó füves futballmentő túra tolcsvai állomásán került sor. Ami a futballcsapat újjáalakítását illeti, azt gondolom, hogy az esély megvan rá, bár amíg nyolc-kilenc játékos jelentkezik a meccsre, mint az utolsó években, nehéz az előrelépés.”

A Hátsó füves futballmentő túra programja Olaszliszkán Kántor István településtörténeti kisfilmjének vetítésével kezdődött, a résztvevők az országos hírű katolikus templomtorony tetejéről csodálhatták meg a hömpölygő Bodrog és a pazar zempléni hegyek látványát, mielőtt a liszkaiak körében Kossuth Lajos szülőházaként nyilván tartott régi épület falai között Ézsiás István képzőművész kortárs gyűjteményét tekinthették meg.

Az alkalomra készült futballtörténeti kamarakiállítást a művelődési házban és a futballpályánál is végig lehetett böngészni. A szöveget Orosz Zsolt társszervező, a Monokon született korábbi megyei játékos, a Futballkutató blog szerkesztője készítette el, ebből közlünk itt rövid kivonatot.

Az olaszliszkai sporttörténelem kezdetéhez egészen az 1930-as évek közepéig kell visszanyúlni, nagy előrelépést jelentett, hogy 1946-ban megalapították az Olaszliszkai Sport Kört. Új pályát alakítottak ki a mai Dankó Pista út végén az 1950-es évek elején. Később a termelőszövetkezet átvette az egyesület irányítását, Olaszliszkai Gazdász Tsz SE-re nevezték át, és a tsz szerepvállalásának köszönhetően a csapat az első nagy sikerkorszakát élte. Az 1990-es évek jelentős változásokat hozott a község mindennapjaiban. Megszűnt a sokaknak évtizedekig megélhetést biztosító termelőszövetkezet, ezáltal a sportolás finanszírozása is kérdésessé vált.

Az önkormányzat vette át a sportkör irányítását és ezzel párhuzamosan olyan vállalkozókat keresett, akik megfelelően tudják szponzorálni a működését. A körzeti másodosztályig visszacsúszott futballcsapat az 1991/1992-es szezontól számított öt éven belül három osztályt ugorva, története során először feljutott a megyei élvonalba. A sikeredző, Laczkó Zoltán több idényen keresztül vezette az együttest a legjobbak között is.

Az egyesület vezetőinek fejében felmerült egy új sportpálya építésének gondolata, mivel a régi helyszín már egyre kevésbé felelt meg a megyei futballszövetség által támasztott követelményeknek. Fekete Gyula polgármester támogatása mellett 2003-ban a Barackos tanyában alakították ki az új pályát, és május 1-én egy avatóünnepség keretében adták át számos díszvendég és több száz érdeklődő előtt. Az esemény fénypontja a Diósgyőri VTK ellen vívott gálamérkőzés volt, néhány hónappal később – Buzánszky Jenő jelenlétében – olimpikonok és politikusok csapata is pályára lépett itt.

A 2008/2009-es szezonnal zárult az olaszliszkai futball legeredményesebb korszaka. Kiesés, majd átmeneti szünet után Olaszliszka összefogott a szomszédos Vámosújfalu és Tolcsva vezetőivel, és közös klubot alapított Zempléni OVT SE néven. Az elnöki tisztséget Jedlicska István töltötte be, aki 1975 óta játékosként, sportszervezőként segítette a helyi labdarúgást. A közös csapat egy évig működött, de az olaszliszkaiak önállóan még öt szezont végigküzdöttek a legalsóbb megyei ligában – 2020-ban már nem neveztek be.

A Hátsó füves futballmentő túra futballtornával egybekötött ünnepi záróeseményét július 30-án rendezik Sátoraljaújhelyen. A megszűnt zempléni falusi csapatokat egy-egy mérkőzésre feltámasztó programsorozat tanulságait 12 órától filmvetítéssel kísért nyilvános sajtóbeszélgetés foglalja össze a Latabár Árpád Színházban (Sátoraljaújhely, Táncsics tér 3.), amelyen részt vesz Egervári Sándor, a Hátsó füves futballmentő túra védnöke, háromszoros bajnok mesteredző, korábbi szövetségi kapitány, Csank János kétszeres magyar bajnok mesteredző, korábbi szövetségi kapitány, Gellei Imre, korábbi szövetségi kapitány, a magyar öregfiúk-válogatott edzője, Temesvári Miklós mesteredző, Sipos Jenő, a Magyar Labdarúgó Szövetség szóvivője, Szamosvölgyi Péter, Sátoraljaújhely város polgármestere, Rózsahegyi Tamás, a Hátsó füves futballmentő túrát társadalmi partnerként segítő Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön parancsnoka, valamint a nyolc érintett település – Hercegkút, Bodrogolaszi, Tolcsva, Makkoshotyka, Hollóháza, Füzér, Mikóháza, Olaszliszka – polgármestere. A beszélgetést Ringer István, a Hátsó füves-kiállításnak otthont adó Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója vezeti.

A színházi programot 14.30 órától a Sátoraljaújhelyi Sporttelepen (Sátoraljaújhely, Pázsit utca) négycsapatos futballtorna követi, amelyen szerepel a Zempléni Főnix, a megszűnt falusi csapatok válogatottja, a sátoraljaújhelyi börtönőrök csapata és a Szatmár-vidéki cigányválogatott. Országosan ismert labdarúgók is pályára lépnek a csapatokban, így Csábi József, 10-szeres válogatott hátvéd, Farkas Simon, egyszeres válogatott középpályás, Mracskó Mihály, 25-szörös válogatott hátvéd, Nagy Gábor, a Stadler korábbi NB I-es kapusa, Petry Zsolt, 38-szoros válogatott kapus és Wukovics László, háromszoros válogatott csatár.

A rendezvény ingyenesen látogatható. Részletes információ a Zempléni Főnix Facebook-oldalán.