Legendák földjén: tizenegy év után újraéledt Tolcsva varázslatos futballvilága

Tizenegy évet vártak a festői szépségű hegyaljai településen az újabb mérkőzésre, de megérte: a különleges alkalom összehozta a falut, és segített felidézni a tolcsvai csapat meghökkentő történeteit, az élő birkáért zajló tombolasorsolás, az elgurult üvegszemet kutató játékosok vagy a Gecsemáné-kertben töltött éjszakák emlékét.

„Arany lábú Tolcsva néz fel Horvátjára, két magas hegy közül az országútjára”
(részlet Debreczeni Ember András XVIII. századi költeményéből)

A futballünnep felemelő pillanata volt, amikor Egervári Sándort, az agyvérzése óta nehezen mozgó korábbi szövetségi kapitányt a díszterembe érve nagy szeretettel és szűnni nem akaró tapssal köszöntötte a tolcsvai közönség. Nem akárkik csatlakoztak a 71 éves mesteredzőhöz: egykori trénere jelenlétében pályára lépett ezen a napon a Zempléni Főnix vendégjátékosaként Csábi József és Pisont István is.

Néhány perc volt hátra a tolcsvai futballtörténeti kiállítás megnyitójáig, amikor odalépett hozzám a Szirmay–Waldbott-kastély előcsarnokában egy idős úr, kezében megfakult fényképet szorongatva. A tolcsvai labdarúgás történetének legrégibb képi emlékét hozta el, a falu csapatának 1940-es évekből fennmaradt fotóját, rajta tulajdon édesapja szőlőmunkában edzett, erőtől kicsattanó, derűs alakjával. És az összekapaszkodó falusi fiúk között ott kellett lennie annak a csapattársnak is, akinek a nevét, arcvonásait ugyan nem őrizte meg azonosíthatóan a tolcsvai emlékezet, elhíresült futballbalesetének körülményeit azonban hetven-egynéhány év után sem felejtette a nagy idők kései krónikása.

Még a régi tolcsvai pályán történt, talán éppen az Erdőhorváti elleni szomszédvári csata során, hogy egy heves ütközés következtében kiesett a félvak játékos üvegszeme. Elgurult a gazos, göröngyös pályán, percekig nyomozták reménytelenül a fűben a két csapat játékosai, mígnem valaki a tizenhatos sarkánál kiemelte egy sűrű fűcsomó alól. Az összekoszolódott üveggolyót vízzel lelögybölték, egy kéznél lévő butykosból öntöttek rá némi hárslevelűt a fertőtlenítés végett, majd tulajdonosa óvatosan visszaillesztette a helyére, és játékvezetői labdával folytatódhatott a mérkőzés.
Tolcsva a legendák faluja...

Elég fellapozni az itt nevelkedett író, Sajó László bármely helyi ihletésű történetét, hogy erről megbizonyosodjunk. Például azt, amelyik Nagy István első generációs tolcsvai futballista és hajdani törzsszurkoló kalandját rögzíti abból az időből, amikor Pista bácsi már látását vesztett nyugdíjasként csupán hangok alapján érezte a gólok, kapufák, ellentámadások lüktetését.

„Tolcsva–Erdőhorváti, szomszéd falvak csatája, örök presztízsmeccs. Most nagy a tét: ha győz, Tolcsva felkerül a megyekettőbe, 19 év után! Az egész falu lázban, Pista bácsi a vasárnapi ebéd után megkéri a szeretetszolgálatot, vigyék ki. A tornácra? Nem, a meccsre. Pista bácsi a tornácon se volt kint évek óta, hunyorog, pedig nem bántja szemét a fény. Autóval kiviszik, széket tesznek az oldalvonal mellé a félpályánál, a legjobb hely, úgyse lát semmit. Pista bácsi érzi, hol van, dühös, nem jó. Amerre Tolcsva támad? Oda akar ülni?, kérdi a szeretetszolgálatos. Nem mindegy már neked, tata. A kapu mögé. A fenyves aljába. Mondja Pista bácsi, ő tudja, miért. Az egyik kapu mögött napraforgótábla és az erdőhorváti országút, a másik mögött hegy és fenyves. Pista bácsi oda ül, és nézi a meccset."

„Tolcsva végigtámadja az első félidőt, Horváti védekezik, foggal, bizony, és körömmel. Pedig nekik mindegy, középcsapat, de Tolcsvát utálják, sokan jöttek a faluból, küzdenek hát keményen, durván. Aztán a félidő végén Pista bácsi is megemelkedik a székben, gól, ennél a kapunál, ahol Pista bácsi ül, erre támadunk, Vezetünk!, üvöltenek a fülébe. Tudom. Azért ültem ide.”

Másfél napot töltöttem Tolcsván a Hátsó füves futballmentő túra itteni állomásának előkészítésével, és ahogy a futballemlékezés tehetetlenségi nyomatéka sodort egyik régi futballistától a másikig, az volt az érzésem, ha még egy napot jegyzetelem az anekdotákat, összeállna a falusi futballvilág leggazdagabb szöveggyűjteménye.

És micsoda szereplőkkel! Ha csak azokat veszem számba, akiknek színes elbeszéléseit volt szerencsém hallgatni, a tolcsvai futballmitológia lenyűgözően erős mezőnye rajzolódik ki: kezdve Zelenák Gyula kapussal és Balázsi Józseffel, Öcsi bácsival, az 1960-as, 1970-es évekbeli hőskorszak két nagy tiszteletben álló figurájával, folytatva Szabó Zoltán iskolaigazgatóval, a nyolcvanas évekbeli csapat egyik motorjával és a szervezésében a 7. b osztálytermében ismét összeverődött „öregfiúktanács” tagjaival, befejezve a helyi labdarúgás újkori csillagaival, a kapukat a futballnapra újramázoló Milik László festő-tűzoltóval és a pályahengereléstől az őzpörköltig mindent intéző, furgonjával hol itt, hol ott felbukkanó, örökmozgó Kaczur Andrással.

Bár nem szerepelt igazolással a helyi csapatban, muszáj megemlíteni a Tolcsván valamikor tizenöt-húsz családnak megélhetést biztosító kádármesterség utolsó helyi képviselőjét, a szintén lelkes futballkedvelő Gomány Gergelyt. Műhelyének frissen elkészült hordói, száradó dongái, feldolgozásra váró zempléni tölgyfarönkjei között mesélt nagyapjától örökölt hivatása szépségéről, az erdőbényei csapatot felfuttató, utóbb a tolcsvai Pista bácsihoz hasonlóan vakon szurkoló Gál Gyula kádármester futballszeretetéről, és arról, mit jelent a falu utcáin tizenegy év futballhalál után újra érzékelni az izgatott, zsongító meccslázat, készülődést.

„A futball nem csupán a mérkőzést jelentette annak idején Tolcsván, hanem közösségi élményt. Vasárnap délutánonként, ebéd után az asszonyok is elindultak a pálya felé a gyerekekkel, együtt élték meg a csapattal a győzelmet vagy a vereséget, és a mérkőzés utánkövetkezett a harmadik félidő” – ezt már Sipos Jenő, a Magyar Labdarúgó Szövetség anyai ágon zempléni kötődésű szóvivője mondta a tolcsvai futballünnepet felvezető köszöntőjében.

„Nagyon fontos, hogy a magyar labdarúgó-válogatott megállja a helyét a nemzetközi színtéren, ott legyen az Európa-bajnokságon. De legalább ennyire lényeges az MLSZ-nek a háttér, a »hátsó füves« gondolata. Nagyapám mesélte, hogy a tolcsvai csapat a régi időben labdát kapott jutalmul egy-egy fontosabb mérkőzés után. Én a hagyományt felelevenítve most hoztam egy labdát a magyar válogatott játékosok aláírásával. Emlékezve ezzel a múltra, fejet hajtva a régi ikonok előtt, és bízva abban, hogy talán továbbgördül ez a labda, és a pálya újra megtelik gyerekekkel, fiatalokkal, és Tolcsváról is kikerülhetnek tehetségek, akár válogatott játékosok is.”

Az MLSZ ajándéka nem üres gesztus, hanem a 2011-ben kifulladt tolcsvai futballt ösztönző, feladatra ébresztő emlékeztetés, ahogyan minden másnál erősebben jelzi a kérdés országos jelentőségét a zempléni faluba ellátogató díszvendégek személyes támogatása is.

Egervári Sándor korábbi szövetségi kapitányt és két szeretett játékosát, a Tolcsván a Zempléni Főnix színeiben szereplő Csábi Józsefet és Pisont Istvánt megható szívélyességgel fogadta a falu, a pályán kezdődő barátkozás a lefújás után, a kastélyparki futballmajális során bontakozott ki igazán (az olaszliszkai polgármester, Kerekes Attila zenekarának muzsikája mellett).

A kiépülő kapcsolat azonban üzenettel is szolgál: a magyar labdarúgás országosan ismert és megbecsült szereplőinek sem mindegy, hogy mi történik Tolcsván, Bodrogolasziban, Hercegkúton vagy az ország többi kistelepülésén.

Ami a Hátsó füves futballmentő túra részeként végbement, azt Sajó László egyik írását idézve nevezhetjük akár a „tolcsvai csodának”. A tizenegy éve elhagyott, gazzal felvert, kecskelegeltetésre szánt pályára újra élet költözött, varázsütésre megmozdult a falu, és mintegy háromszázan, köztük asszonyok, lányok, gyermekek élték át a helyszínen a régen nem tapasztalt meccsélményt (a 4–2-es vereség pedig visszavágásért kiált!).

Visszatérve a legendákra: Tolcsva futballtörténetéhez nem csupán a megyekettes bajnoki címek és a megyeegyes vitézkedés dicsősége vagy a kétezres évek fizetős futballjának egészségtelen, „egy vállalkozó, egy játékos” elvre épülő, egyéni szponzorációs rendszere tartozik hozzá, hanem a személyes emlékek kimeríthetetlen kincsestára is.

A dermesztő pillanat, amikor Zelenák Gyula a kínkeservesen végigvédett meccs után lehúzta stopliszöggel sértett lábáról a stoplist, és kiöntötte belőle a fél deci vért.

A felemelő érzés, amellyel Balázsi József és társai megcsodálták a két kezükkel felhúzott hatalmas öltözőépületet a kilencvenes évek elején („Hogy miért ilyen nagy? Hát Tolcsva azért legyen Tolcsva!”).

A gondtalan éjszakák emléke a futballnép nyelvén Gecsemáné-kertnek becézett lugasban, ahol egy-egy fényes győzelem és a tizenkét helyi kocsma bezárása után is folytatódhatott a mulatság a Szabó Zoltán-féle nyolcvanas évekbeli időszakban.

És a többi felejthetetlen epizód, az Erdőhorváti legyőzése után a szomszéd falu első házkapujára kirakott fekete spongya kaján üzenete, a békebeli tizenegyesrúgó-versenyek hangulata, a szünetben rendezett tombolahúzás hagyománya (főnyeremény rendszerint egy élő birka volt), a nősök–nőtlenek, az öregek–fiatalok párharcok önfeledtsége.

A gémeskútból mert vízzel, lavórból mosdó játékosok eszköztelen boldogsága, a nyertes csapatot a főtéren muzsikával köszöntő zenekar múltba veszett dallamai vagy a kevés tolcsvai tévés házban egyforintos „nézési díjért” végigizgulható 1966-os vb kitörölhetetlen gyermekélménye.

Ez mind-mind a varázslatos tolcsvai futballvilág része, de történetünket talán illik a játék ritmusát szinte saját mellkasában érző Sveda Laci bácsi alakjának felidézésével zárni. Mesélik, a mérkőzésre szigorúan ünneplőben érkezett, a pálya szélén együtt lendült lába a kapura rúgó csatárral, együtt ugrott fel fejelni a menteni igyekvő hátvéddel, együtt nyúlt a levegőbe a kétségbeesetten mozduló kapussal – ahol ő drukkolt, másfél négyzetméteres körzetben nem nőtt a fű.

Fia elfátyolosodott tekintettel elevenítette fel legbecsesebb tárgyának, a Népstadionban, nyereményjátékon nyert, válogatott játékosok által aláírt futball-labdának a sorsát, mosolyogva említve, hogy a szekrény tetején őrzött szent darabhoz apja senkit hozzányúlni nem engedett.

Kérdeztem, nem fényképezhetnénk-e le az újságba, de hamar kiderült, erre nincs esély: a labda a tolcsvai temetőben nyugszik, Sveda László koporsójában.

Csoma Ernő polgármester a bárók lábnyomáról: „Büszkén vallom magam tolcsvainak, még akkor is, ha nem a faluban születtem, negyvennégy éve Bodrogolasziból házasodtam ide. Tolcsva a legszebb hely a világon. Környezete csodálatos, épített műemlékekben pedig különösen gazdag, öt kastély tartozik a településhez, köztük a futballkiállításnak is otthont adó Szirmay–Waldbott-kastély, amelynek felújított épületében a két tulajdonoscsalád történetét és az egykori bárói világot megidéző kiállítás látható. Az elmúlt tizenkét év fejlesztései során igyekeztünk a valamikor 3400 lakosú, ma 1700 lelkes Tolcsva egykori mezővárosi jellegét erősíteni, és örömmel látjuk, hogy egyre több fiatal költözik ide.”

„A különleges mikroklímának köszönhetően kitűnően aszúsodik errefelé a szőlő, a levegőben megülő pára elősegíti a rothadást, a vulkanikus talaj biztosítja a savakban gazdag, jó ízű termést. A hegyaljai szőlőfajták közül mindegyik megterem itt, így a furmint, a sárgamuskotály, a gohér, a hárslevelű, a kövérszőlő vagy a zéta. Több mint száznyolcvan pince tartozik a faluhoz, a pincék összhossza 18 000 méter, a tolcsvai pincesor húsz éve a világörökség része.”

„Az én életemből kimaradt a futball, de tudom, mekkora attrakció volt itt mindig a mérkőzés – ha játszottak a pályán, a szurkolást az egész faluban lehetett hallani. Amikor én átvettem a település vezetését, már szétesett a csapat. Hogy újraéled-e a futball? A remény hal meg utoljára. Most megtapasztalhattuk, hogy a Hátsó füves-nap újra összehozta a régi futballistákat, és ha a fiatalok önerőből megszervezik a csapatot, és akad valaki, aki szívvel-lélekkel viszi a futball ügyét, az önkormányzat szívesen vállalja a pálya és az öltöző karbantartását.” Csoma Ernő szavait érdemes komolyan venni...

Ringer István régész, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója a Bekecs, a Prügy, a Sárospatak, a Szerencs és a Hercegkút korábbi csatáraként végigfutballozta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztály mára szinte nyomtalanul eltűnt zempléni csoportjának pályáit. A Hátsó füves futballmentő túra társszervezője a tolcsvai helyszínről is személyes emlékeket őriz.

„Tolcsva. Zempléni »futballfellegvár«, ahol kastélyokkal szegélyezett út vezet a pályához. Akár egy buszos tanulmányi kirándulás, idegenvezető nélkül. Aztán műemlékek után a katarzis: a pálya a természeti szépség maga. Az öltöző felett a fenyves mintha már előre a végeredményt suttogná, vagy csak képzelem én. A feketefenyő persze tájidegen erre – akár a kilencvenes évek végi tolcsvai vendéggyőzelem. »Ma itt ti nem sok sót esztek meg!« – visszhangzik egy öblös, borízű hang bemelegítés közben. És valóban. »Oroszlánbarlang«, melyet az idő mára megszelídített, s a fenyves is néma.”

A tolcsvai Szirmay–Waldbott-kastély elegáns előcsarnokában a Hátsó füves futballmentő túra alkalmából fényképekkel, mezekkel, emléktárgyakkal bővített kamarakiállítás mutatta be a helyi labdarúgás történetét. A szöveget Orosz Zsolt társszervező, a Monokon született korábbi megyei játékos, a Futballkutató blog szerkesztője készítette el, ebből közlünk itt rövid kivonatot.

A zempléni térségben az elsők között Tolcsván szerveztek sportegyesületet: 1925. július 5-én a központi vendéglő nagytermében alakult meg a Tolcsvai Testedző Club. A vezetőségben a település társadalmi elitje képviseltette magát, a klub elnöke Frits Zoltán gyógyszerész, alelnöke dr. Adonyi István ügyvéd lett, az alapításban többek között kereskedők, orvostanhallgatók és banktisztviselők is közreműködtek. A II. világháború idején központi utasításra korlátozták a helyi egyesületek, szervezetek működését, a világháború után a római katolikus egyház irányításával látták el a sportfeladatokat. A Tolcsvai Ifjúsági Sport Egylet 1947 nyarán alakult meg, a tolcsvai futballcsapat ez időben az úgynevezett „mezítlábos” bajnokságban játszott, ahol Bodroghalász, Bodrogkisfalud, Vajdácska, Vilyvitány, Bodroghalom és Sátoraljaújhely csapataival mérkőzött meg. A szereplésért labda volt a csapat jutalma.

A sportkör irányítását 1949-ben az állami gazdaság vette át, támogatta a dolgozók szabadidős tevékenységét, az együttes 1953-tól Tolcsvai Traktor Sportkör néven futott. Az 1950-es években felnőtt a futballcsapat első nagy generációja, eredményes teljesítményükkel kiérdemelték egy modern, öltözővel felszerelt sportpálya megépítését. Korábban a település déli határában fekvő vizenyős területen alakítottak ki játékteret, az új pályát magasabb térszínen hozták létre a község északi pontján, Erdőhorváti irányában.

Az állami gazdaság továbbra is patronálta a sportot, Kapás Pál a borkombinát koordinálásával párhuzamosan a sportelnöki tisztséget is betöltötte. A játékosokat a vezető könnyített munkával segítette, többségük pincészetekben dolgozhatott, a képzettebbeket pedig irodai pozícióval jutalmazta, hogy ne legyenek fáradtak a hétvégi bajnokikon. Kapás a labdarúgás mellett támogatta a népművészetet, a fafaragókat és a kovácsokat. Új időszak vette kezdetét 1969-ben. Az állami gazdaság megszüntette a sportkör támogatását, amely először feloszlott, majd a község sportszerető lakosai újjászervezték és benevezték a járási bajnokságba. Ekkor került a felnőtt csapat keretébe Zelenák Gyula, aki később utánpótlásedzőként, szervezőként kísérte végig a helyi labdarúgás hátralévő történetét a 2011-es megszűnésig. Az 1970-es években nagyrészt helybeliek viselték a zöld-fehér mezt, a lokálpatrióta szellem gyümölcsözőnek bizonyult, hét bajnoki címet szereztek ebben a periódusban. Az osztályozókon azonban rendre alulmaradtak, így a hőn áhított feljutás nem jött össze.

Az 1990-es évek közepétől elkezdődött az egyesület történetének utolsó szakasza. A klub elnöke Balázsi József lett, aki az önkormányzattal és számos egyéb szponzorral együttműködve megteremtette a tolcsvai labdarúgás legeredményesebb korszakát. A megyei II. osztályban összesen két ezüst- és két aranyérmet gyűjtött be az együttes, az elsőség pedig azt is jelentette, hogy fennállása során először került fel a megyei elitbe. A klub stabil résztvevőjévé vált a két legmagasabb megyei ligának, volt olyan esztendő, amely során Tolcsvát az egyetlen falusi csapatként tartották számon a megye élvonalában.

Az Ady Endre utcai focipályán megfordult szinte az összes környékbeli város csapata. Nemcsak tétmeccseket játszottak a mesés környezetben fekvő játéktéren, fellépett itt a Nyíregyházi Spartacus, a Ferencvárosi TC és rövid időn belül három alkalommal a Debreceni VSC is elfogadta a zempléni település meghívását. A tolcsvaiak 2005-ben ismét a megyei első osztályban játszottak, három idény után azonban elfogyott a lendület és az anyagi támogatás is megcsappant. A csapat visszacsúszott a legalsóbb szintre, végül 2011-ben megszűnt.
(Az archív fotók, emlékek összegyűjtéséért és a futballünnep megszervezéséért köszönet a tolcsvaiaknak, külön is Takács Mónikának, Szabó Zoltánnak, Kaczur Andrásnak, Milik Lászlónak és természetesen Csoma Ernő polgármesternek.)

A Hátsó füves futballmentő túra növekvő lendülettel fut tovább: május 21-én, szombaton egy mesebeli erdei pályán, Makkoshotykán lép pályára a nyolc év után feltámadó helyi csapat és a Pisont Istvánnal megerősített Zempléni Főnix. A program 12 órakor indul településtörténeti sétával, folytatódik futballtörténeti beszélgetéssel és kiállítással, a 14 órakor kezdődő mérkőzést pedig a helyi néptánccsoport előadása vezeti fel a pályánál.

További helyszínek:
Május 21. – Makkoshotyka
Június 4. – Hollóháza
Június 18. – Füzér
Július 2. – Mikóháza
Július 16. – Olaszliszka
Július 30. (záró minitorna) – Sátoraljaújhely

A Hátsó füves futballmentő túra részleteiről és a helyszíni nézőknek meghirdetett, értékes ajándékokat kínáló pecsétgyűjtő akcióról a Zempléni Főnix Facebook-oldalán lehet tájékozódni.