Árpád a rengetegben – Tamási Áron leszármazottja ontja a gólokat Farkaslakán

Erdélyi Hátsó füves-túránk utolsó állomása a székelyföldi író, Tamási Áron szülőfaluja. A vér nem válik vízzé: Farkaslakán a helyi futballcsapat csillaga Sipos Árpád, az Ábel-trilógia szerzőjének leszármazottja.

„Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” (Tamási Áron)

Farkaslakán ma is áll a faboronás, háromosztatú, székely zsindelyes ház, ahol 1897-ben meglátta a napvilágot az erdélyi irodalom egyik legnagyobb alakja, a „szilaj Tamási Dénes és a mosolygós arcú Fancsali Márta” gyermekeként született Tamási Áron. A szobákban az Ábel-trilógia szerzőjének emléket állító kiállítás fogadja a látogatót. Az író halála után hat évvel, 1972-ben megnyílt gyűjteményt sokáig öccse, a Vadon nőtt gyöngyvirág című regényt jegyző Tamási Gáspár gondozta. Tőle örökölte meg a feladatot húga, a 2005-ben elhunyt Tamási Erzsébet, akinek nemcsak a családi hagyaték méltó ápolását köszönhette Farkaslaka, de a helyi futballcsapat házi gólkirályát is: unokája, Sipos Árpád még manapság, 44 éves játékos-edzőként is a Hargita megyei I. osztályban szereplő együttes erőssége.

Szorgalmát, kitartását, pontosságát munkájában is megbecsülik, ácsmesterként gyakran hívják magyarországi építkezésekhez. Az ingázáshoz régen hozzászokott, kőművessegédként középiskolás korától, 1990-től dolgozott az anyaországban, ám amióta Farkaslakán felesége és két ikerfia, Botond és Csongor várja, ritkábban jár el hazulról. Amúgy is érzi a Tamási-vér parancsát: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

„Megértem a regénybeli Ábel gondolkodását, hiába került ki a nagyvilágba a falusi élethez szokott fiú, végül csak hazatalált. Annál jobb érzést nem ismerek, mint amikor jövünk haza a magyarországi munkáról, az autóból lenézek a völgybe, és megpillantom Farkaslaka házait”– mondja az írói emlékház tornácán.

„Az ősök létrájáról leszállok egészen a földre, és elindulok a ház felé, amelyben születtem. Előre figyelve, lassan lépegetek a kurta utcácskán, mely a falu nagy utcájából, egészen a felszegi részen, ugrik ki kelet felé. Azonban egyre-másra a lábam alá is kell néznem, mert menedékes és köves a kurta kicsi utca. A lefutó esővíz is árkokat mosott belé. Kertecske áll a ház előtt, benne kút, és egy buksi almafa, mely a tornácig ágaskodik. Szinte megkapaszkodik a tornác fájába, hogy békandikáljon a két ablakon, melynek zöld redőszárnyai lebegnek, s amelyek a ház felemelt homlokáról átnéznek a Nyikó fölött a falu túlsó oldalára.” (Tamási Áron)

Sipos Árpád pályafutása úgy indult, mint bármely más farkaslaki fiúnak: a kertek alatt vívott gyerekkori meccsekkel. Tollókertnek hívták a játék terepéül szolgáló faluszéli kaszálót, a naplementéig zajló ütközeteket csak egyvalaki nem élvezte: Sanyi bácsi, a terület tulajdonosa, aki nem egyszer elkergette a letűzött karók között szaladgáló, füvet kitaposó, almafát megtépázó kölyköket.

„Tízévesen már a farkaslaki ificsapatban játszottam – emlékezik a kezdetekre a Tamási-rokon, akinek felesége, Kinga fogadja egy ideje az írói emlékház látogatóit. – Egyedüliszórakozásunk volt ez, nem úgy, mint a maiaknak, hogy ki se lehet tépni a kezükből a telefont. Tizennégy éves koromban betettek a felnőttek közé a Fiatfalva elleni meccsen, pedig fiatal korom miatt még nem lett volna szabad. »Falcsul« játszottam, errefelé így mondjuk. Nehéz kiemelni egy szép emléket, nagy meccseket játszottunk Nyikómalomfalva, Székelyszentlélek ellen, és szerencsére jöttek a gólok. Volt olyan idény, amely során harminchat is. Ahogyan annak idején fiatalon felnéztünk a csapat öregjeire, most azt tapasztalom, tisztelettel vesznek körül a tizen-, huszonévesek.”

„Úgy tűnik a szemnek, mintha könnyed és játékos lenne a faluban minden. Lábujjhegyen állnak a házak, és magos ablakaikon úgy kukucskálnak le a folyó felé s figyelnek a nagyvilágba; a folyó fölött pedig az egyik utca kíváncsian néz átal a másikra, hogy vajon miképpen élhetnek odaát, vagy nem jött-e végre valami jó hír.” (Tamási Áron)

Fennmaradt egy ötvenes években készült fénykép az írószövetségi futballcsapatról, felbukkan rajta Tamási Áron is. Ezen kívül semmi nyoma annak, hogy az erdélyi író bármilyen kapcsolatban állt volna a labdarúgással, írásaiban nem ismerünk efféle említést, a huszadik század elejétől egyre népszerűbb sportág valószínűleg teljesen hidegen hagyta. Pedig kortársai közül még a sporttal szemben távolságtartó írók is lejegyezték egyszer-egyszer benyomásaikat a hétköznapok új jelenségéről, a Hargita megyében a húszas évek elejétől űzött játékról.

„Én nagyon ritkán voltam ilyen mérkőzésen, s álmélkodva és gyönyörködve néztem az emberfejekből szőtt függönyt, amely körülvette az ovális pályát. A tribünök rendkívül csúf reklámpántlikái között hihetetlen szőnyeg volt ez; lobogó, szikrázó, ujjongó arcokból tömöttre vert szőnyeg, amely mintha egy titokzatos szél korbácsolta volna, állandó hullámzásban volt, s olykor egy egészen különös, csak a meccseken hallható ujjongásban orgonázott” – írta a Tamási Áronnál tizennyolc évvel idősebb Móricz Zsigmond, míg az erdélyi írónál három évvel fiatalabb Márai Sándor így ragadta meg az élményt: „Egy délután szabadság, egy ordításnyi szabadság. Ebben a tikkadt, fáradt, elkínzott magyar életben, ahol mindenki nyaka körül érzi a selyemzsinórt, amit szűk piac, gyenge termés, senyvedő fogyasztás és mohó adók fonnak a mindennapi élet köré, ahol mindenki áment mond és esőt vár, ahol az emberek sorszámnak érzik magukat a halni-indulók lassú listáján, ahol fanyar a mosoly és bágyadt a tiltakozás, ahol mindenki reá bízta már magát a rezsimre, politikában és művészetben, erkölcsben és véleményben, ebben az egész, ha akarjátok trianoni magyar életben ez a füves pálya vasárnap délután az egyetlen terep még a nagy osztályok életében, ahol mindenki szíve szerint, felelőtlenül, egész lelkével ordíthat egyet.”

A farkaslaki író visszaemlékezéseiben a testmozgás inkább a falusi mindennapok mellékelemeként, mintsem önálló témaként jelenik meg. Például a Bölcső és bagoly című életrajzi regényben: „S mivel apám, kitől egyedül tartottam igazán, már azelőtt elment volt a mezőre, a kiáltás után bátran kiugrottam az ajtón, és futni kezdtem az iskola felé. Anyám kihajolt utánam az ablakon, de csak azt mondogatta, hogy ügyeljek magamra, nehogy valami baj érjen. Lefelé a kicsi utcán, mely tőlünk az útba kivezetett, nagyokat ugrottam a köveken keresztül, s eszembe sem jutott, hogy a patkós cipő hirtelen kifuthat alólam. Olyan jólesett nekem az a futás, hogy olyan jót rég nem éreztem; talán azért, hogy iskolába kell mennem s nem a határba dolgozni; talán a cipő és a színes tarisnya miatt; de az is lehet, hogy a szabadság friss szele hajtott egy ismeretlen világ felé, melyről a bagoly hozott nekem üzenetet.”

„Itt megállna a vándor, mert furcsa érzések támadnák meg. A szíve megmozdulna, s valami otthonos, meleg érzés kelne a tagjaiban. S ahogy beljebb és beljebb menne a faluba, furcsa módon s egyre jobban úgy találná, hogy kezdi otthon érezni magát. S minnél jobban körülnézne annál inkább nőne benne a gondolat, hogy ő nem vándorol tovább, hanem ebben a faluban letelepszik.” (Tamási Áron)

Gyűlnek az emberek a Szentegyháza elleni bajnoki mérkőzésre a korszerű és rendezett farkaslaki pályánál, ahol utolsó éveiben rendszeresen tiszteletét tette Buzánszky Jenő, az Aranycsapat hátvédje, Farkaslaka díszpolgára is. Itt vannak a helyi futball nagy öregjei, így az 1943-ban született Orbán Sándor, akinek kedves régi emléke fűződik Tamási Áronhoz. „Gyerekként láttam egy nap Áron bácsit baktatni felfelé a Gordon-tetőhöz. Kérdeztem tőle, hová meen. Azt mondta:»Megyek ki a Gordonba, fiam, mert rég láttam«.” Erősebb képet őriz a fivérről, Tamási Gáspárról, aki gyakorta a kapu előtti padon üldögélt pálcájával, beszélgetett, olvasgatott a falu öreg székelyeivel.

Mint mondja, meccsre nemigen járt Gáspár bácsi, így azt sem láthatta, amikor a szomszédos Székelyszentlélekkel vívott életre-halálra menő meccseket a csapat. Egy nevezetes idegenbeli győzelem után például otthagyták a farkaslakiak a szentlelkieknek kedves ajándékukat, egy faragott koporsót, rajta a gúnyos felirattal: „A fekete koporsó gazdára talált.”

Az Orbán Sándorral egy évben született Bálint Gáspár elbüszkélkedik vele, hogy 1956-ban édesapja vitte ki szekéren a székelyudvarhelyi vasúthoz Tamási Áront. Nem feledi a régi farkaslaki labdarúgást, azokat az időket, amikor még – mint fogalmaz – „lelkileg futballoztunk”. A harmadik farkaslaki veterán, a 84 éves Keresztes Lajos a cipőkészítés rejtelmeibe avatja be a budapesti újságírót: „Saját bakancsunkat vittük a suszterhez, Fancsali Gábor bácsihoz, hogy szegezze rá a stoplikat. Jó korszak volt. És tudja, hogy miért? Mert fiatalok voltunk!”

„Az esti fátyolon keresztül csak derengve látszik szülőfalum tornya, de ahogy a száját sötétben is megkapja az ember, olyan pontosan tudom én is, hogy mi hol van ott a derengésben. Valósággal nyűgbe ver valami különös érzés, amelyhez hasonlót soha semmi sem ébresztett bennem, csak a föld, hol ringott a bölcsőm.” (Tamási Áron)

„A turisztikai fejlődést Tamási Áronnak köszönheti a település, manapság Csíksomlyó után Farkaslaka Erdély második leglátogatottabb idegenforgalmi helyszíne, az író sírjánál évente több mint százezren megfordulnak – mondja Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere. – Az ötvenes évektől van futballélet Farkaslakán, a mostani csapatot 2005-ben Jakszi, vagyis Jakab Zoli szervezte meg. A támogatással nincs gond, normális székely ember módjára megbeszéljük a kérdést a helyi vállalkozókkal. Főként szenes cégek vesznek részt az egyesület működtetésében. A szénégetés itt háromszázötven éves hagyományra nyúlik vissza, Románia legnagyobb széntermelő vidéke a miénk, régebben a falubeliek hetven százaléka ezzel foglalkozott.”

„A nyáron fordítom a lemezt. Lehet, hogy a B oldalon már kevesebb szám lesz” – mondja nevetve a polgármester által említett Jakab Zoltán, amikor koráról kérdezzük. Az ötvenedik életévét július 16-án betöltő farkaslaki sportember családjában a szellemi és a sportkultúra kéz a kézben jár: bátyja, Jakab Csaba 2002-ben az év belsőépítésze volt Magyarországon, öccse, Attila az Ikarus kapusedzője, ő maga a nagypályás futball mellett a futsalban is maradandót alkotott.

„Majd Jakszi megmondja” – hallottuk itt is, ott is, amikor Farkaslakán futballról kérdezősködtünk. Honnan a játék szeretete?

Lukácsfy Kristóf tanár úrnak köszönhetem, aki egy időben nagyszüleimnél lakott. Máig előttem van a kép, amint nagyapám merítette a frissen fejt, habos tejet a pléh babos csészénkbe. Több volt benne a hab, mint a tej, de ittuk úgy, hogy fülünkig tejesek lettünk. Ma már a sört szeretem habosan… Ott nyakaltuk a tejet és rúgtuk a labdát az udvaron vagy az utcán, négy követ letettünk kapunak, aztán ha arra ment egy szekér, félreálltunk. Amikor jött haza a tehéncsorda, jelzés volt nekünk, hogy ideje indulnunk haza. Egy alkalommal a tanár úr beállt a csűrkapuba, lőttem neki a csípős gumilabdát, olyan erővel, hogy kilyukasztotta kezén a kertészkedéstől keletkezett vízhólyagot. Akkor mondta, hogy ezt a gyereket be kéne adni futballozni.

Erre beadták...

Általános iskola ötödik osztályától Székelyudvarhelyen jártam sportosztályba, ott kezdtem el játszani egyesületben és lettem végül a felnőtt csapat tagja is. Aztán 1990. február 18-án megroppant a pályafutásom, Székelykeresztúron sípcsont- és szárkapocscsont-törést szenvedtem.

Nem is játszott többé?

Másfél évig egyáltalán nem. A következő évben Budapestre kerültem, a TF-en végeztem sportmenedzseri szakot és vettem részt labdarúgó szakedzői képzésen, mellette játékvezető lettem. Lassan elkezdtem újra futballozni, Délegyházán, a BKV Előrében, a Hajógyár csapatában és Etyeken. Akkoriban kerültem közel a futsalhoz is, az Apenta-Nestlé csapatában játszottam 1994-től. Három évre rá hazaköltöztem, 27 évesen kineveztek a Székelyudvarhely
harmadik ligás nagypályás csapata edzőjének.

Aztán csak visszatért a teremváltozathoz.

Ikerfiaim születésének évében, 2003-ban megszerveztük és meg is nyertük a Székelyudvarhellyel az első országos román futsalbajnokságot – szoktam is mondani, Mátyás és Gergő egyidős a romániai futsallal. Két időszakban, 2003 és 2009, illetve 2014 és 2015 között a román futsalválogatott szövetségi kapitánya voltam. A 118., eddigi utolsó mérkőzésemet Magyarországgal játszottuk, az Eb-pótselejtezőn Dróth Zoltán a játékidő legutolsó másodpercében győztes gólt szerzett, ezzel elbuktunk, engem meg menesztettek. Azóta szakmai vezetőként és az edzőképzés irányítójaként dolgozom.

Mekkora Székelyföld súlya a romániai futsalban?

A legnagyobb akkor volt, amikor 2006-ban a tizenkét fős román válogatott keretből hatan székelyek voltak. Székelyföld futsalválogatottja önállóan is szerepelt, Magyarországgal tizenháromszor mérkőzött meg eddig, az első alkalommal 2004. június 4-én, Trianon emléknapján Székelyudvarhelyen. Emellett öt éve működtetjük a nagypályás csapatot is, amelyet a román szövetség Hargita, Maros és Kovászna megye regionális válogatottjaként enged szerepelni. A nevünk persze Székelyföld, a meccsek előtt a székely himnusz hangzik el.

„És rátok bízom az itt maradó kincseket: a virágot csókoló madarat, a szántó-vető embert s a Küküllőbe hullott három csillagot. És ezeknek a mélyén az erdélyi szépséget, a magyar jóságot és a történelem erejét.” (Tamási Áron)

„Félistenek” – áll öles betűkkel a könyv piros-kék borítóján.

Ha valaki a címből nem jött volna rá, a kötet a szentegyházi labdarúgás történetéről szól – Farkaslaka aktuális ellenfelének ugyanis nemcsak jelene, de immár 81 éves múltja is van. Mi több, saját aranycsapata, amelynek dicsőségére Bodó Levente szobrászművész alkotása, a helyi iskola előtt felállított emlékmű figyelmeztet.

A környék nevezetes együttese az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a Magyar Autonóm Tartomány, majd a Maros-Magyar Autonóm Tartomány I. csoportjában játszott a helyi Vasüzem támogatásával, az öntödei pályán. „Szentegyházának volt egy aranycsapata, amelyről a korabeli tudósítók, játékosok is legendákat zengenek, amely mosolyt és örömkönnyeket csal az idősebbek szemébe, és amely nevének puszta említése is tiszteletet parancsol” – írja a könyv szerzője, Dr. Kósa Csaba Attila, nem hallgatva el a vasgyári csapat történetének tüzes pillanatait sem.

„Egy itthoni mérkőzésen, amikor a Marosvásárhelyi Abatorul volt az ellenfél, a bírók csúnyán megverették Szentegyházát. A közönség hallotta, amikor a bíró a vásárhelyi edzőtől megkérdezte, hogy meg van-e elégedve, ő ugyanis minden tőle telhetőt megtett, hogy Vásárhely nyerjen. A szurkolók előbb fütyültek, kiabáltak, aztán jól megverték a bírót. Levetkőztették, letérdeltették a Sztálin-kép elé, elásatták vele a sípot, és meg kellett esküdjék, hogy többet nem jön Szentkeresztbányára bíráskodni.”

A fényes nemzedék egyik alapembere, az öltöző hangadójának számító Lántzky Károly elbeszélései alapján időnként a szentegyháziaknak is iszkolniuk kellett. „Egyszer Tusnádon nyertünk 8:0-ra. Utána nem kellett a patakban követ válogassunk, egyenesen futtunk át rajta, úgy megkergettek. Szalfetter, aki ott volt a meccsen, hiába kiabálta: »Engem ne üssenek, mert én is tusnádi vagyok!«”

A korabeli székely futballvilág farkastörvényeiről az alábbi történet tanúskodik.

„Barátságos mérkőzésen, Udvarhelyen az UMTE-vel nagyon összeverekedtünk, a közönség is bejött a pályára. Karácsonyinak a fejét betörték, a szemöldöke leszakadt, de Krizbai egyet úgy megütött, hogy az állkapcsa eltörött. Az úgy üvöltött, hogy megfordult a menet, vége lett a verekedésnek. Következő héten jött ide Udvarhely bajnoki mérkőzésre. Beszéltünk a bíróval, kértük, engedje meg, hogy kicsit törlesszünk. Azt mondta, hogy lehet, de csak »fű alatt«, és tíz percet megengedett. Negyven másodperc alatt tizenegy udvarhelyiből kilenc a földön feküdt. Ekkor Karácsonyi odaszólt a bírónak: »Na, most már fel lehet a játékot szabadítani...«”

„Mint aki jár sziklás helyen s egyszerre kincset talál, én is úgy érzem, hogy beszédünkben megtaláltuk a kincset. Ebben a két szóban találtuk meg: »mégis élünk!« Nehéz időkben hősöknek szava ez, mely az erőnek és a bizalomnak a fáján termett. Elgondolom: micsoda föld lehet, amely úgy elfogja ezt a fát, és úgy táplálja gazdag gyökereit, hogy zöldje nem sápad el! Csak vér, verejték és porladó rengeteg ős tehet ilyen termővé földet…” (Tamási Áron)

Biciklivel érkezett a farkaslaki pályához Tamás Zoltán, a Hargita megyei Labdarúgó-szövetséget 2000 óta vezető elnök, a felsőboldogfalvi iskola idén harminc éve hivatalban lévő igazgatója. Öltözéke sajátos ars poeticaként is értelmezhető: román futballszövetségi egyenmelegítője alól kikandikál a Székelyföld-válogatott pólója.

A farkaslaki mérkőzés közben elmeséli, a térség futballját felpezsdítő székelyföldi akadémia gondolatát még ő vetette fel sok évvel ezelőtt egy magyarországi informális beszélgetés során. Mint hangsúlyozza, bár a magyarországi viszonyoknál szerényebb feltételek mellett szervezik a sportot, virágzó futballélet jellemzi a vidéket. A megyei szövetséghez 68 egyesület tartozik mintegy háromszáz csapattal, igaz, az elvándorlás következtében az együttesekben a játékosok létszáma csökken. A Nyugat-Európában munkát vállalók ritkán űzik odakint a sportot versenyszerűen, a Magyarországra utazók között viszont sokan kikérik az igazolásukat, hogy helyi klubban szerepelhessenek tovább.

Hargita megyéből eddig két csapat kapaszkodott fel a román másodosztályig, a hetvenes években Székelyudvarhely, a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján Gyergyószentmiklós jutott messziről is látható magasságba. Ami a helyi lehetőségeket illeti, Tamás Zoltán elnök nem tud arról, hogy megyei bajnokságban szereplő játékosok zsebpénzt kapnának klubjuktól, a játékvezetők juttatását viszont készségesen elárulja: a bírói stáb díja egy-egy mérkőzésért 400-500 lej (27 ezer–33 ezer forint).

„Nyilvánvaló, hogy ahol van egy kicsi kapu, ott egy kicsi élet is van mögötte; s az is természetes, hogy dúlásos időkben jobb a kicsi kapu a nagynál, hiszen azon rossz szándékkal bejutni mégis bajosabb.” (Tamási Áron)

Pályaszéli beszédfoszlányok Farkaslakán...

„»Hallám, milyen az új fiú?« »Ügyesnek ügyes, csak a gondolkodásnál nincs szerencséje.«”

„Akkora szárazság volt arrafelé, hogy a halak már háromévesek voltak, de még nem tanultak meg úszni...”

„Elmentem az orvoshoz, azt tanácsolta, sétáljak naponta vagy félórát. Visszakérdeztem: »Rendben, doktor úr, csak azt mondja meg, kaszálás előtt vagy kaszálás után?«”

A Sipos családban a mérkőzés szent esemény. Náluk vallják, nem megy a pályára az ember tisztátalanul, a játék előtt illik lezuhanyozni. Így csinálja ezt évtizedek óta Árpád, a családapa, és örökölte a szokást a Szentegyháza elleni meccsről foggyulladása miatt hiányzó 16 éves fiú, Sipos Csongor is.

Az öreg ma már csak akkor áll be, amikor ég a ház – ez esetben szó szerint. A Farkaslaka–Szentegyháza mérkőzés második félidejében erős riadalmat kelt, hogy orrán-száján füstölni kezd a pálya melletti családi ház tetőszerkezete.

Amíg a villámgyorsan érkező tűzoltók rendet tesznek odafent, a hajrára beálló Tamási Áron-rokon odalent biztosítja a nyugalmat, tapasztalt játékával viszi közelebb Farkaslakát a 3–1-es diadalhoz.

A 44 éves veterán merészen megtolja a labdát két védője között...

...azok kíméletlenül zárnak össze előtte – úgy fest, a fiatalság legyőzte a tapasztalatot.

Ám Árpád nem hagyja annyiban, a regénybeli Ábel elszántságával rázza le magáról a kék mezes Fuszulánt és Surgyelánt, majd pimaszul kibújik a lábak rengetegéből...

A győztesek két rekesz sörrel zárkóznak be az öltözőbe, a veszteseknek pedig a bográcsban főtt gulyás és a körbejáró szilvapálinka segít ideig-óráig elfelejteni, hogy mi célra vagyunk a világon.

„Fut a nap, hogy utolérje a hegyeket, aztán alkonyatba bújnak a virgonc madarak, majd elsüllyed lassan a föld.” (Tamási Áron)