Boczkó Gábor: Már nem Európa a legdominánsabb földrész

– Hol a helye a magyar vívásnak jelenleg Európában?
– Ott vagyunk a legjobb öt között: az olasz, a francia és a magyar vívás továbbra is erős, de már az ukránok is azok, és azzal, hogy visszatértek az oroszok, némiképp átalakult e tekintetben is a helyzet – válaszolta Boczkó Gábor, a magyar vívóválogatott szövetségi kapitánya. – Mind a hat szakágunk esetében kijelenthetjük, hogy magyar vívó egyetlen asszóban sem játszott alárendelt szerepet. Még férfi tőrben sem, pedig az éveken keresztül majdhogynem lesajnált szakág volt, de ott is elindult egy folyamat, ami felfelé ívelő tendenciát mutat. Egyéniben ugyan nem sikerült a négy közé jutás, de Dósa Dániel és Szemes Gergő is közel járt ehhez – előbbi egy kifejezetten vitatható szituáció végén kapott ki egyetlen tussal a negyeddöntőben egy olasz tőrözőtől. Az Európa-bajnokságot Genovában rendezték, és akkor ezt a mondatot nem folytatom…

– A tavalyi bázeli Európa-bajnokságon hét érmet szerzett a magyar válogatott, Genovában ötöt – ebből milyen következtetéseket vonjunk le?
– Az a tavalyi hét érem extra volt, ezt Genova előtt is elmondtam, de aztán az egyéni versenyek után, ahol már szereztünk egy ezüstöt és három bronzot, úgy gondoltam, akár felül is múlhatjuk a bázeli eredménysort. Nem így történt. Ebből a szempontból különösen a csapatversenyek második napja volt fájdalmas, hiszen a férfi párbajtőrözőktől és a női kardozóktól is érmet vártunk, de legalábbis azt gondoltuk, a két gárdából minimum az egyik odaér a dobogóra – ehhez képest egyik csapatunk sem szerzett érmet. Ez meglehetősen fájó pofon volt, hiszen mindkét együttes jól teljesített a szezon során, a világkupaversenyeken érmeket szereztek, a férfi párbajtőrözők három aranyat nyertek, ezek után persze, hogy magasan volt a léc. 

–  Bontsuk kétfelé azt a napot: min múlott, hogy a párizsi aranyérmes párbajtőrcsapat a négy közé sem jutott be?
– A válogatással kapcsolatban kialakult némi feszültség a csapat háza táján, kisebb anomáliát okozott, ki vív egyéniben és ki csapatban, emellett úgy éreztem, kicsit egymásra várnak a srácok a csapatversenyen, nem vállalta senki sem azt a szerepet, amelyet valakinek kellett volna vállalnia… Egy jól bekkelő, a kontrákat nagyon jól vívó holland együttes volt a fiúk ellenfele a négy közé jutásért, a papírforma azt mutatta, nem lehet gond, de ez vívás, ráadásul párbajtőrvívás, itt néha születnek meglepő eredmények. Tavaly ugyanez történt Bázelben a spanyolok ellen, fordított az ellenfél, nekünk kellett menni az eredmény után – hátrányból fordítani sosem egyszerű, és ezúttal sajnos nem volt olyan a fiúk között, aki a hátára vette volna a csapatot, nem vívott senki sem extrát. 

– Az olimpiai bajnok gárda számára kudarc, hogy nem szerzett érmet az Európa-bajnokságon?
– A riói olimpia előtt az Eb-n még a tízbe sem jutottunk be, de akkor sem éreztük, hogy eljött a világ vége. Ilyen van. Előfordul, hogy nem úgy jön össze egy verseny, ahogy szeretnénk – sajnos a fiúk hiába nyertek három meccset Genovában, épp a legrosszabbkor, a negyeddöntőben kaptak ki. Nem ciki az ötödik hely, de elég erős figyelmeztetés. Túl kell lépni az olimpián, az már év közben is érzékelhető volt, hogy nagyon tisztelik a csapatunkat, ugyanakkor mindenki hatványozott erővel küzd ellenünk. Amikor odamentem gratulálni a meccs végén a hollandokhoz, egyikük azt mondta, tizenkét elveszített asszó után tudtak nyerni ellenünk – itt a tanulság, ezt sosem szabad elfelejteni: előbb-utóbb mindenkit megvernek. A vívás ilyen. Ahogy a sikereknek örülünk, úgy a blamát, a vereséget is vállalni kell, és el kell ismerni, hogy valahol hibáztunk. 

– Ezen a napon ott ült a párbajtőrözőknél a pást mellett. Mennyire tudta figyelemmel követni a női kardozókat?
– Rohangáltam a teremben, és azért figyeltem a lányokat is. Sokakat meglepett, hogy volt olyan versenyzőnk, aki az egyik asszójában több tussal kikapott, majd később ugyanilyen arányban nyert. Én nem csodálkoztam, a női kardra ez nagyon is jellemző. Annak kifejezetten örülök, hogy Battai Sugár stabilan vívott, megmutatta, mi van benne, és annak is, hogy Muhari Esztert leszámítva azok vívtak jól az egyéni versenyeken az Eb-n, akik év közben is jó formát mutattak. 

– Mert igenis vannak jó versenyzőink!
– Fokozom: klasszis versenyzőink vannak! Lenyűgöző például, hogy Szilágyi Áron egy nem kis műtét után gyakorlatilag oda tért vissza, ahol korábban tartott. Az a feladatunk, hogy megbecsüljük a klasszisainkat, a csapat többi részét pedig építsük tovább. 

– Azért a férfi kardcsapat csak megvédte a címét Genovában, ugyanakkor az Európa-bajnokság vége nem úgy sikerült, ahogyan azt szerettük volna, ahogy vártuk. Adódik hát a kérdés: a pohár félig tele van vagy félig üres?
– Az emberben mindig az utolsó élmények élnek élénken, de én egyébként sem tudok soha elégedett lenni – nem voltam az versenyzőként sem, és nem vagyok az kapitányként sem. Soha. Mindig azt nézem, hol, milyen területen és hogyan tudunk tovább javulni, de azért gyorsan leszögezném: a csapat nagyobb részére nagyon büszke vagyok, helytállt a társaság Genovában. Bizakodó vagyok a jövőt illetően, de a világbajnokságon való eredményes szerepléshez kulcsfontosságú, hogy nem is fizikai vagy technikai téren, hanem inkább mentálisan változtatni tudjunk: rendet kell rakni a fejekben, ahol erre van szükség. 

– Az Eb-szereplés mit jelent világviszonylatban?
– Mint kontinensbajnokság, messze a legerősebb a mi versenyünk, ugyanakkor világviszonylatban már nem Európa a legdominánsabb földrész a vívásban – a tbiliszi vébén várhatóan nem leszünk ilyen eredményesek, ott már a nyolc közé jutásért is késhegyig menő harcok várhatóak. 

– A versenyzők tíznapnyi szünetet kaptak, de hogyan pihen a kapitány?
– Sehogy, hétfőn már vár az elnök úr és a szakmai alelnök, csütörtökön elnökségi ülés, ahol döntés születik a világbajnoki csapat összetételéről, de egyébként sem vagyok az a „nem csinálok semmit” típus – nekem ezekben a napokban kell kitalálnom azt a keretrendszert, azt a perspektívát, amely szerint június 30-án elkezdjük a felkészülést a tbiliszi világbajnokságra.