Népsport: kísérleti nyúl volt – 90 éve született Kovácsi Aladár

Nem tartotta magát őstehetségnek, mégis meglehetősen gyorsan berobbant az élvonalba Kovácsi Aladár. A Vasasban kezdte az öttusát (1948), egy esztendővel később már figyeltek rá, köszönhetően annak, hogy a márciusi lovasversenyen hibapont nélkül végzett, ahogy az ifiknek rendezett felmérő lövészetben is hibátlan volt. A válogatóversenyen a 8. hely lett az övé – mi ez, ha nem villámkarrier.
A páston is rangja volt („Könnyed mozgású, jó tempóérzékű vívó” – írta a Népsport), ám 1951. március elseje után egyébként is. Ekkor nyerte ugyanis első bajnoki címét téli öttusában (akkor még volt ilyen: lovaglás, vívás, lövészet, lesiklás, sífutás), majd 1955-ig nem talált legyőzőre a Mátrában. Többnyire a technikai számokban szerzett előnyt, s a havon magabiztosan tartotta, de amikor ott kellett nagyot mennie, megtette. Például 1955-ben, amikor sífutásban egy percet vert rá a később öttusaedzőként (is) jeles Nyulászi Andrásra.

Nem volt megállás. Jött 1952, lövészetben és lovaglásban második, vívásban pedig harmadik lett a válogatásnál fontos úgynevezett részversenyen, s mire jól körülnézhetett volna, Benedek Gábor és Szondy István mellett ő lett a harmadik tagja a helsinki olimpián induló öttusacsapatnak.

Szondy így emlékezett: „Kovácsi Aladár, az olimpiai újonc? Úgy került a csapatba, mint Pilátus a Krédóba. Az olimpia előtt ugyanis »tisztogatás« címén Karácson Lacit kizárták a csapatból. De Aladár dicséretére szolgál, hogy húszévesen is becsülettel helytállt.”  Még nem volt húsz – javítjuk Szondyt – ahogy az is tény, hogy „Ali” (Aladárként csak a hivatalos iratokban szerepelt) jó csapatemberként alájátszott Benedeknek és Szondynak. Benedek ezüst-, Szondy bronzérmes lett, hősünk a 12. Lovaglásban, futásban ő volt az első magyar induló, ha úgy tetszik, tapasztalatokat szerzett a többieknek.

A lovaglást hatalmas esőben küzdötték végig a terepen az öttusázók. „Sajnos, itt az eső mindennapi. Én voltam a kísérleti nyúl. Én mentem végig a mieink közül először a pályán”  – mondta a Népsport tudósítójának, Feleki Lászlónak, aki a futás előtt ezt írta:  „A futás öttusázóink legnagyobb ellenfeleinek, a svédeknek legjobb száma. A mieink közül Benedek a legjobb futó, Szondy átlagos teljesítményre képes, Kovácsi futásától igen sok függ a csapatverseny szempontjából.”

A futópálya komoly lecke volt, az öttusázóknak hegyen-völgyön, szinte árkon-bokron át vezetett az útjuk,
Hämeenlinnában rendkívül nehéz volt a terep. Több száz méteren át erős emelkedőt kellett megfutniuk a versenyzőknek az utolsó száz méteren pedig erdőben jelölték ki az utat.

„A versenyzők és vezetők nagy buzdítással engedték útjára az első magyar futót, Kovácsit”, aki 15:54.2 alatt tette meg a távot. Claes Egnell, az egyik legjobb svéd futó ideje 16:04 volt. „Ez is gyengébb Kovácsi eredményénél. Beérkezett Szondy is, jó eredménnyel, majd Benedek. Mind a három magyar hatalmas akaraterővel, minden erejének megfeszítésével küzdött a másodpercekért”– áll a tudósításban, ám a lényeg, hogy a csapat a futás előtti hárompontos előnyét tizenhatra növelte – így lett olimpiai bajnok.

Kovácsi később érdekes háttérinformációval szolgált: „Tulajdonképpen Markovits Kálmánnak köszönhetem, hogy olimpiai bajnok lettem... A londoni olimpia évében, 1948 októberében tehetségkutató háromtusaversenyt rendeztek. Kétszáz métert kellett úszni, háromezret futni és tízszer kellett betalálni a lőtáblába. Kálmán rendkívül jó úszó volt. Még jobban futott, vele egy párban indultam, neki köszönhetem, hogy végül ötödik lettem, s mindehhez még biztos kézzel is célzott. Fölényesen megnyerte a versenyt. A kitűzött szinteket öten teljesítettük. Kálmán azután a vízilabdához pártolt, én öttusázni kezdtem. Ha Kálmán öttusázó marad, állítom, az első Balczó, az igazi nagy magyar öttusázó lehetett volna, így azonban végül én kerültem a csapatba...” Markovits sem járt azért rosszul, hiszen pólóban kétszeres olimpia bajnok lett – de ezt csak a tények kedvéért.

Az ifjú bajnok népszerű lett. A Szabad Ifjúság riportjából kiderül, hogy a szülei munkából hazatartva tudták meg a nagy hírt. A villamoson téma volt az emberek között, egy idősebb asszony így beszélt: „Az édesanyjuk... Mit érezhet az édesanyjuk, ha megtudja? De szeretném megkérdezni tőle...”

A villamoson utazó Kovácsi Kelemenné elsírta magát, miközben Kovácsi Kelemen megvette az esti lapot, és hazáig rengetegszer elolvasta az első oldalon lévő cikket arról, hogy a svédek hegemóniáját megtörve szerezték meg a fiúk a magyar öttusa első olimpiai bajnoki címét.

Megtudjuk azt is, hogy a család Csillaghegyen, az Árpád út 74. szám alatt szinte nem is tud mit kezdeni a boldogságával. Régi fényképeket nézegetnek a gyerekről, tisztelettel pillantanak rá tankönyveire – Ali ugyanis egyetemista, elsőéves orvostanhallgató. „Évfolyamtársai elsősorban vasakaratáért, szorgalmáért tisztelik. S most ismét jól »vizsgázott«, egész népe nevében. (…) Erre gondol a család, amikor a tankönyvekre néz” – tudjuk meg (biztos így volt...). Az édesanya pedig mondja: „Hátha még tudnák, milyen ember az én fiam. Hogy itthon is milyen jóravaló, milyen akarattal tanul, milyen bizonyítványokat hoz haza kicsi kora óta...”

Másnap Kovácsinét a munkahelyén vörös rózsával fogadják, a nagymamához átjön a szomszédasszony, és a két öreg – ez különösen figyelemre méltó a riportban – „arról beszélget, milyen szép sport is az öttusa”     . Ők csak tudták...

Az újságírói túlzások (Kovács Imre) persze a lelkesedés számlájára írhatók, az öröm ugyanis jogos. A hazaérkezés után fel is hangzik az úttörők kórusa a Nagykörúton: „Szondi, Kovácsi, Benedek / Legyőzték a svédeket!”

De ez még semmi. A parlamenti fogadáson ugyanis „Rákosi Mátyásnak mindenkihez van egy-egy kedves szava. Gratulál a győzteseknek, miközben mosolyogva egy-egy bíráló szót is elejt. A kis Kovácsinak, öttusázó olimpiai bajnokcsapatunk legfiatalabb tagjának például ezt mondta: »Az úszásban erősítenie kell, ott sokat fejlődhet még.« Kovácsi bámulva mondta néhány másodperccel később: »Honnan tudja Rákosi elvtárs, hogy nekem az úszás a leggyengébb számom?«.” 

Elárulhatjuk: kapott egy listát a megjelentekről...

Az olimpia után a tanulás áll nála a középpontban, sérült is volt, ezzel együtt 1955-ben, a világbajnokságon egyéniben harmadik lett, a csapattal (Szondy, Ferdinandy Géza) pedig aranyérmes.     

„Igen jó formában, higgadtan, észszerűen versenyzett. (…) Futásban rengeteget javult, s végeredményben főleg kitűnő futásának köszönhette, hogy harmadik lett”– így az értékelés. Pedig a verseny előtt panaszkodtak rá, mert kevesebbet volt ott a közös edzéseken, mint kellett volna.

Mert tanult. És 1958-ban meglett a diplomája. Ez az utolsó nagy éve a sportágban. Előtte (1957) volt egy fegyelmije („szocialista sportolóhoz” méltatlanul viselkedett), de az eljárást megszüntették (nem minden feljelentés ér célba), 1958-ban pedig magyar bajnok lett, és újra ott volt a vb-csapatban (Balczó Andrással és Nagy Imrével). A világbajnokságon, Aldhurstben második lett a hármas.

A Tétényi úti kórházban lett orvos, majd főorvos szülész-nőgyógyászként, volt teniszbajnok az orvosok között (1984), és főszerepet vállalt abban, hogy öttusázó társának, az 1956-os forradalom áldozatának, Hegedűs Istvánnak mellszobra legyen a Testnevelési Főiskola szoborparkjában.

Fiatalon, 68 esztendősen hunyt el hosszas betegség után.