Megint a megmaradásért – Deák Zsigmond jegyzete

A magyarok a történelem során nyertek már pozsonyi csatát, mégpedig 907 nyarán, igaz, az akkor még egységes nyelv és közös identitás híján nem is létező szlovákok helyett a bajorok és a keleti frankok ellen. Gyakorlatilag ez a korszakos diadal zárta le a honfoglalást, s tette biztossá népünk megmaradását a Kárpát-medencében. Nem állítom, hogy hasonlóan hatalmas a tét Ferencváros futballcsapata számára jövő hét szerdán, de részben mégis, hiszen a Bajnokok Ligájában „megmaradáshoz” kellene nyerni a Slovan otthonában. Az előzmény ismert, az első mérkőzésen sikerült kikapni hazai pályán, a Groupama Arénában, s még csak azt sem állíthatom, hogy égbekiáltóan igazságtalanul. Helyzetek mindkét oldalon adódtak, a Fradi némi fölénye a második félidő derekán vezetéssé érett, ám a vendégek a hajrában sokkal jobban cseréltek és hatékonyabban váltottak taktikát, így fordítani tudtak.

Ennyi. Ennyi? Mert ha valóban, akkor a visszavágón is elképzelhető, hogy a vezetőedzők külön csatájában avagy szakmai játsz­májában Vladimír Weiss túljár Sztanyiszlav Csercseszov eszén. Utóbbi korrekt volt abból szempontból, hogy magára vállalta a felelősséget például Laidouni, „Tökmag” Nguen és Traoré viszonylag korai lehozása miatt („így döntöttem”), az az érve viszont némileg érthetetlen, hogy „az előző meccsen is úgy alakult, hogy ebben az időszakban már nem játszottak”. Persze, de egykori kiváló kapusként, mostani neves edzőként pontosan tudnia kell, hogy nincs két ugyanolyan mérkőzés, nem lehet kottából játszani a focit. Ezúttal például egy hipermotivált Slovan ellen kellett volna megtartani vagy növelni az előnyt, nem egy már „kiklopfolt” Tobolt még jobban megalázni.

Ha már a motiváció, aki ismeri a két klub feszültségektől sem mentes, harminc évvel ezelőtt szlovák rendőrterrorba forduló közös történetét, az nem csodálkozhatott a meccs előtti és alatti hangulaton. Noha állítólag a ferencvárosi stáb és a csapat tagjai tisztában voltak ezzel, a pályán valahogy a vendégeken lehetett jobban érezni az elhivatottságot. Esetleg azért, mert náluk négy (honosítottal együtt öt) szlovák is szerepelt, míg nálunk csak egyetlen magyar, a mezőnyben egy sem. Köztünk szólva Barszegjan biztos nem cselezte volna ki többször Pászkát, mint most Civicet, a másik oldalon Wingo sem volt láncharapó formában, itt a válogatott Botka lehetett volna az alternatíva, középen pedig csereként Loncar vagy Mercier helyett a szintén válogatott Vécsei. Ha máskor nem, most talán számított volna a nemzettudat.

De felesleges is tovább okoskodni, mivel, mint fentebb említettük, nincs két ugyanolyan meccs, a labdarúgás másik nagy igazsága pedig, hogy a gyepen meg lehet szüntetni a keretek értéke közötti különbséget. Persze fel is lehet erősíteni, ahogy Kubatov Gábor klubelnök írta ki a közösségi oldalára, „Pozsonyban kell megoldanunk...” Eleinknek 1115 éve sikerült.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!