Makett és valóság – L. Pap István jegyzete

Akartunk mi olimpiát rendezni nem is egyszer. Két világ-, majd egy hidegháború tett keresztbe a múlt században még mindenki által lelkesen üdvözölt kandidálásoknak (lásd még: nemzeti ügy), arra pedig ki ne emlékezne, amikor legutóbb a napi politika útvesztőiben halt el a 2024-es pályázat. Akartunk mi labdarúgó Eb-t is, előbb az osztrákokkal, majd egyedül, végül a horvátokkal – jellemző módon azokban az években, amikor erre az álmainkon kívül aztán végképp semmilyen alapunk sem volt. Mindig „második” lett a pályázat, amelynek részesei voltunk, mígnem 2007-ben Cardiffban a világtörténelemben először nyilvánosságra hozták a pontos szavazatszámokat, és kiderült, hogy ordas nagy hazugság volt az a bizonyos második hely, és a szoros végeredmény, mert egyetlen szavazatot sem kaptunk. Az a tíz év a soha meg nem valósuló makettek évtizede volt, ezekkel kilincseltünk az UEFA illetékes testületeinél, akkoriban a „pályabejárás” abból állt, hogy a jól tartott szemlebizottságoknak megmutattuk, hol áll majd a pusztában az a bizonyos pálya, csak méltóztassanak ránk adni a voksukat. Persze hogy nem adták.

Ehhez képest kevesebb mint két év múlva most tényleg eljön hozzánk Európa, még ha csak négy meccs erejéig is, az UEFA amúgy őrült ötletének hála (legyen Eb mindenütt, egyszerre 11 ország 12 városában, de ebben London és Glasgow is benne van) ezúttal házigazdák leszünk, aktív sportdiplomáciánknak, no meg annak az igénynek köszönhetően, hogy Európában utolsóként végre nálunk is épüljön fel egy modern nemzeti stadion.

Kisebb-nagyobb világversenyek mellett harminckét éve minden nyáron Formula–1-es nagydíjat rendezünk a Hungaroringen, tavaly pedig minden idők egyik legemlékezetesebb vizes világbajnokságát bonyolítottuk le a Duna Arénában, a Margitszigeten, a Városligetben, a Duna partján és Balatonfüreden – csak mert a visszalépő Guadalajara helyett egy merész húzással négy évvel hamarabb ugrottunk be rendezőnek. Volt benne kockázat, bár utólag talán nem akkora, mint amekkorának a döntés pillanatában tűnt, a lényeg: jól jöttünk ki belőle, holott szokás szerint egy grandiózus makett illusztrálta a magyar pályázatot. Csak most a nagyon is kézzelfogható kormánygaranciával megtámogatva.

Alighanem a vizes vb-nek is köszönhető, hogy az IAAF már a nyáron kijelentette: a hírek szerint egyebek mellett Barcelona és Nairobi előtt Budapestet preferálja. Az atlétikai világbajnokság a nyári olimpiák és a labdarúgó-vb-k után a harmadik legnagyobb a világ sporteseményeinek sorában. A sportok királynőjének csúcseseménye, amelyet úgy egymilliárd ember követ figyelemmel, alig van ennél jobb eszköz az országimázs építésére, bár biztosan most is lesz olyan, aki elmagyarázza, hogy ugyan, dehogy. Nem baj. És épp a vizes vb óta tudjuk, hogy a makett sem feltétlenül kevés, ha a gondolat mögött valós szándék akad a megvalósítására is.