Tizenhárom évvel ezelőtt még ott tartott a világ, hogy az a játékos nem lehetett válogatott, aki Izraelben légióskodott. Akkoriban a magyar edzők úgy vélekedtek, legfeljebb leértékelt vagy a pályafutása végén járó futballista lehet, aki arrafelé keresi a kenyérrevalót. A szakembereket a véleményüktől az sem tántorította el, hogy a Nemzeti Sport terjedelmes írásokban foglalkozott az izraeli légiósokkal. Kollégánk, Pajor-Gyulai László (aki most a 20. oldalon eleveníti fel annak az időszaknak az eseményeit), plasztikusan érzékeltette, hogy Magyarországgal ellentétben Tel-Aviv és Jeruzsálem környékén a mi játékosaink „a” sztárok, olyan labdarúgók, akiket a tenyerükön hordoznak a szurkolók, ráadásul a futball színvonala semmivel sem volt rosszabb, mint amilyen szinten akkoriban Békéscsabától Szombathelyig játszottak. Valahogy úgy lehettek ezzel a fociguruk: nehogy már az újságíró mondja meg nekik, mi a világ rendje. Tehették, mert akkoriban tulajdonképpen még volt mire döngetni a melleket, ha másért nem is, hát azért, mert a Csank János vezette válogatott eljutott odáig, hogy vb-pótselejtezőt játszhatott, de… Ha a jelenkori magyar foci minőségét nézzük, akkor látható: hosszú távon csak bebizonyosodott, hogy a kilencvenes években hiba volt lebecsülni az izraeli futballt – ma például Erwin Koeman szövetségi kapitány aligha fintorogna, ha lenne olyan játékosa, akit mondjuk a Lothar Matthäus edzette Maccabi Netanyából hívhatna be. De nem hívhat, ugyanis ma már Izraelben nem légióskodik magyar profi… Úgyhogy ha a ma rendezendő Izrael–Magyarország válogatott felkészülési mérkőzés apropóján a foci és futball közti különbségről nyitnánk vitát, akkor beszélhetnénk mondjuk arról, hogy éppenséggel ez a bizonyos tizenhárom esztendő a magyar labdarúgás lemaradása, mert amíg nálunk megállt az idő (az 1986-os mexikói vb után), addig a kilencvenes években a futballtérképen még sehol sem jegyzett országban éppen a magyar játékosokkal kezdték felépíteni a sportágat. Ma pedig már eljutottunk odáig, hogy szerdán nem papírforma-eredménynek, hanem ünnepelni való tettnek tartanánk a nemzeti csapat győzelmét, bravúrnak a döntetlent, s bizony a vereség hírére sem kezdi majd senki követelni a kapitány, az elnök leváltását. Ám maradjunk annyiban: mi a bravúros győzelmet szeretnénk ünnepelni – mert valamikor el kell kezdeni felejteni azt, hogy mögöttünk van tizenhárom csalódásokkal, kudarcokkal teli év…
