Azon most felesleges lenne összeveszni, mennyire volt felejthető az Izrael–Magyarország összecsapás. Különösen az első félidő sikerült unalmasra, az embernek sokáig az volt az érzése, mintha visszarepültünk volna az időben, amikor a játékosok még szinte egy kupacban kergették a lasztit. Érezte ezt az izraeli televízió rendezője is, meglehetősen gyakran láthattunk pillanatfelvételeket a lelátóról, megfigyelhettünk turbékoló szerelmespárokat, elmélyülten beszélgető elegáns üzletembereket s persze lelkes, a kamerába belemosolygó ifjú drukkereket is. Aztán egyszer csak láthattunk egy, a pálya felé suhanó papírrepülőt. Sokáig ez volt a legérdekesebb jelenete a tel-avivi találkozónak, hogy aztán Josszi Benajun hirtelen úgy döntsön: ideje futballozni. Alighanem neki, az ő teljesítményének köszönhetően nyerte meg a mérkőzést Izrael. A mieink gyakorlatilag teljes egyenrangú ellenfelei voltak a világranglistán jóval előttünk álló házigazdának, csakhogy hiányzott az ötlet. A Benajun-szerű megoldások, a váratlan cselek, a passzok, a trükkök. Ezért is volt annyira bosszantó, sőt már-már elkeserítő Gera Zoltán teljesítménye, aki nekünk éppen olyan, mint az izraelieknek Josszi Benajun: ösztönjátékos, aki laza bokával ér a labdához – és meccseket dönt el. Most talán ez a villanás hiányzott ahhoz, hogy a magyar válogatott nyerje meg egy nullára a meccset, hiszen az akarással, a szervezettséggel s időnként a támadásépítéssel sem volt gond. Azt is nyugodtan kijelenthetjük: Erwin Koeman megtalálta a legmegfelelőbb játékrendszert és az ehhez passzoló futballistákat. Már csak ötlettel, technikával és győzni akarással kellene megtölteni. Ennek tükrében értékeljük mi most ezt az egygólos vereséget. Egyértelmű, van min javítani – de van miben bízni is. Főleg abban, hogy Tiranában Gera Zoltán erősebb, gyorsabb, bátrabb lesz, mint az a tétován szálló telavivi papírrepülő…
