A futballistacsaládok közül az Alonso és a Reina família zárta a legvidámabban a tornát. A szintén válogatott papák közül ugyanis csak e két családfő örülhet Eb-éremnek, a hasonlóban reménykedő édesapák közül ötnek már bele kellett törődnie abba, hogy fia nem lesz ott az Eb dobogóján. Zlatko Kranjcar a negyeddöntőig bízhatott abban, hogy Niko fia és Horvátország csodát tesz, Wlodzimierz Smolarek (Lengyelország), Joannisz Szamarasz (Görögország), Roy Andersson és Anders Linderoth (Svédország) viszont csak a csoportkörben szurkolhatott csemetéjének, Euzebiusznak, Jorgosznak, Danielnek és Tobiasnak.
Miguel Ángel (ha úgy tetszik, Periko) Alonso és Miguel Reina viszont örömmel vehette tudomásul, hogy végre nem csupán válogatott, de világversenyről érmet hozó futballista is van a családban, hiszen a selección Xabi Alonsóval és Pepe Reinával a soraiban állhatott fel (1984 óta először!) újra világverseny dobogójára. Ez különösen az Alonso családban válthat ki boldogságot, hiszen az apa az 1982-es hazai vb-ről szeretett volna érmet hazavinni, de csak középdöntős volt. A torna után sokan mégis attól féltek, Xabit és testvérét, Mikelt „agyonnyomja” az apai hagyaték.
„Sohasem éreztem, hogy hátrányomra válna, hogy híres az apám – mondta erre a Liverpoolt erősítő Xabi Alonso. – Akik nem ismernek minket, talán azt is mondják, segített nekem. Én meg azt gondolom, nem csupán a nevem vitt előre. Nálunk nem voltak olyan kérdések, hogy apa, mit szólnál hozzá, ha futballista lennék vagy hasonló. Minden jött magától. Csak annyit kért mindkettőnktől, maradjunk a földön. Nem erőltette, de attól kezdve, hogy bemutatkoztam a Sociedad B-csapatában, éreztem, hogy nincs visszaút.”
„Talán már korábban is lehetett tudni, merre tartanak – mondta erre a játékosként három spanyol bajnoki címet nyerő Periko Alonso. – Nagyon
fiatalon kezdtek el játszani a strandon, az iskolában, a gyerekversenyeken, aztán meg a klubban. De hazugság lenne azt mondani, hogy ez csak az ő választásuk volt. Ebben a korban ritkán választ hivatást az ember. Az viszont nem igaz, hogy beleszóltam volna Mikel vagy Xabi karrierjébe. Próbáltam tanácsokat adni, de csak óvatosan és figyelmesen. Azt szerettem volna, ha élvezik, amit csinálnak. Finoman a kemény edzések felé terelgettem fiaimat, és igyekeztem meggyőzni őket arról, hogy a sikeréhség fenntartása az egyik kulcsa a profi életmódnak.”
A hajdan a Barcelonában Diego Maradona és Bernd Schuster mellett játszó Periko Alonso szerint a játék nem változott az ő időszaka óta („Ugyanúgy tizenegy a tizenegy ellen, egy labdával futballoznak”), a körülmények viszont igen. A pénz átvette az uralmat, és ebben a körforgásban nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. Elég csak a fiára néznie, aki azon őrlődik, hogy a Juventus kedvéért elhagyja-e a vele BL-t nyerő, illetve döntőt játszó Liverpoolt vagy sem. Az egyik mellett a játéklehetőség, a másik mellett pedig a jövedelem szól.
Ami a történelmi léptéket illeti: bár a Maldini és a Cruyff név is szerepel listánkon, az Eb-n érintett országok futballistacsaládai közül a Djorkaeff jelenti a csúcsot. Amíg az olasz és a holland futballfamíliában a vb-ezüst a plafon, utóbbinak aranyérme is van, mindjárt kettő is. Az örmény gyökerű családból ugyanis Youri tagja volt az 1998-ban világ-, két évvel később Európa-bajnok francia válogatottnak. A támadó a vb-n hét meccsen egy gólt szerzett, az Eb-n pedig öt fellépésen kétszer talált a kapuba.
