Felesleges, rossz

Jellemző, hogy a 19 tagú Nem zeti Sporttanács hónapok óta határozatképtelen, az üléseken soha sincs jelen az érvényes döntéshez szükséges 12 tag. Mintha a tanács tagjai – közöttük civil szervezetek és minisztériumok vezetői– elveszett időnek tartanák a jelenlétet. Vitray Tamás, a tanács elnöke elismeri, nem állítható, hogy főszerep jutna a testületnek.

„Hogy szükség van-e a Nemzeti Sporttanácsra vagy sem, nem az én tisztem eldönteni – mondja az elnök. – Tény, hogy a tanács mindeddig nem tölti be a magyar sportban azt a szerepet, amit szántak neki. Ebben valójában az is közrejátszott, hogy csupán javaslattevő testületként hozták létre, ezért az úgynevezett határozatait csupán tanácsokként veszi figyelembe a kormány. Nem tudom kizárni, hogy a politika két tábora közt feszülő ellentét miatt is csökkent a részvételi buzgalom, olyannyira, hogy az utóbbi időben nem sikerült határozatokat sem hoznunk, ugyanis nem volt meg ezekhez a szükséges létszám. Amikor 2004-ben elfogadtam Mádl Ferenc megbízását, első ülésünkön elmondtam, hogy a testület tekintélye elsősorban attól függ, mennyire veszi komolyan saját magát, másodsorban pedig attól, hogy létrehozói, megbízói mennyire veszik komolyan. Egyik tekintetben sem sikerült hatékonyan előbbre jutni, igaz, a magyar sport helye a kormányzati építményben többször is változott, s ennek megfelelően változtak a tanács kormányzati felső kapcsolatai is.”

Az adózóknak a tanács működése ezzel együtt évente 6.5 millió forintjába kerül.

„A tanácsnak egy ügyvivője, illetve egy nyugdíjas titkárnője van, az évi tíz tanácsülés teljes adminisztrációját, például a meghívók, az anyagok sokszorosítását és szétküldését, a jegyzőkönyv készítését, az ülések szervezését, ők ketten végzik – folytatja Vitray. – Kettejük teljes évi bére teszi ki a hat és fél milliós összeget. Könnyű kiszámítani, hogy a fizetés egyik alkalmazottnál sem mondható méltánytalanul magasnak. Megjegyzem, korábban a tanács részére elkülönített összeg több mint a duplája volt ennek, de a szervezet adminisztrációja nem költött többet, mint a felét, így csökkentették a költséget erre az összegre. Én elnökként semmilyen honoráriumot vagy juttatást nem kapok, térítést viszont igen: az autópálya-matrica árát, mert vidékről járok be Budapestre, s időnként kifizetik a parkolás díját, ha nem tudok az Önkormányzati Minisztérium körül biztosított helyek valamelyikén parkolni.”

Az elnöknek vannak ötletei arra vonatkozóan, hogy a tanácsnak valóban legyen szava a magyar sportéletben: „Megfontolandó, hogy a létszám, az összetétel változzon-e – az operatívabb munka kedvéért. Persze azt is jó lenne elérni, hogy ha a tanács javaslatait nem fogadják el a sport mindenkori vezetői, akkor legalább vétójogunk legyen, amelynek érvényesítéséről vagy elvetéséről a miniszterelnök dönt.”

A négyéves Nemzeti Sporttanács kudarca egyáltalán nem meglepetés, voltak, akik előre látták a végeredményt. Frenkl Róbert, a Testnevelési Egyetem professzora például már a megszületésekor úgy érvelt, hogy az MSZP-s sportminiszter a választási programmal ellentétben – amely a sportbürokrácia leépítését hirdette meg – a sporttörvényben a három nemzeti sportszövetség fölé újabb intézményként a Nemzeti Sporttanácsot állította, amely – ha minden úgy marad, ahogy van – önmagát szüntetheti meg.