Kifogta az aranyhalat

Most, hogy vége a rájátszásnak, jut elég ideje a horgászatra? Most, hogy vége a rájátszásnak, jut elég ideje a horgászatra?

Igen, de mellette a családot sem hanyagolhatom el.

Honnan ered a pecázás iránti vonzalma?

Gyerekkoromban nagyapám és édesapám sokszor elvitt magával horgászni. Eleinte nem izgatott a dolog, de aztán fogtam egy egykilós domolykót, és a sikerélmény annyira feldobott, hogy rabja lettem a pecázásnak.

Mi az egyéni rekordja?

Egy tizenhét kilós amúr, amelyet tavaly fogtam a Velencei-tavon. Kegyetlenül megküzdöttem vele. Egyedül voltam, csónakból horgászva akadt a horgomra, ráadásul csak húszas damilt szereltem fel a botra. Két órán át fárasztottam, s mivel nem fért bele a szákba, a hal végkimerüléséig kellett vezetgetnem. Én is borzasztóan elfáradtam, mire a ladikba emeltem, a karom teljesen elzsibbadt.

Az igazán nagy fogás mégis a bajnoki elsőség. Eddig gyakran emlegették úgy, mint a legjobb játékos, aki nem nyert aranyérmet. Érez elégtételt?

Nehéz megfelelő szavakat találni arra, amit érzek, illetve éreztem abban a pillanatban, amikor megnyertük a negyedik meccset Körmenden. A lelkem mélyén tudtam, hogy egyszer bajnok leszek. Már tavaly is jó csapatunk volt, de akkor nem jött össze, mert hiányzott valami. A mostani évadban végig éreztem, hogy Szombathelyen sosem látott, ütőképes, kiváló együttes alakult, amelynek én vagyok az irányítója. A számunkra balszerencsés kupadöntő után egy kicsit megingott az önbizalmunk, de aztán a rájátszásban megmutattuk, miénk az ország legjobb csapata. Azt nem mondom, hogy nem hallottam meg, amit a kétkedők, az irigyek és a rosszakarók mondtak, és nem bántott a kellemetlen megjegyzés, hogy én sosem leszek bajnok – de igyekeztem nem foglalkozni vele, csak a játékra koncentráltam.

Elterjedt, ha a Falco megnyeri a bajnokságot, Kálmán László azonnal abbahagyja a játékot, és visszavonul a csúcson.

Volt ilyen elképzelésem, nem tagadom… De nem hagyom abba, úgy gondolom, még legalább két jó idényem lehet, és egyébként sem tudom elképzelni az életemet kosárlabda nélkül. Sokan azt mondják rólam, a pályán halok majd meg. Addig nem akarok játszani, de szerintem a nyári felkészülésen ott leszek.

A döntő legjobbjának választották, pedig egyesek úgy tartják, képességeihez mérten alulteljesített a finálé négy mérkőzésén. Ön kinek adta volna a díjat, ha magának kellett volna dönteni?

Hát nem magamnak, az biztos. Szerintem nem volt egyértelműen legjobb, mindegyik meccsen más játszott kiemelkedően. Szrecsko Szekulovics, az edzőnk döntött úgy, hogy én kapom a trófeát, mert ugyan nem villogtam, de kiegyensúlyozottan teljesítettem. Az első meccsen Andrija Csirics, a negyediken Mikalai Aliakszejev nyújtott extrát, de az érdem a csapaté.

Körmenden született, a Rába-parton kezdett el kosárlabdázni, az MTE korosztályos csapataiban tanulta meg a játék sava-borsát, mégis a nagy rivális megyei vetélytárs mezét viseli tizenöt éve. Mi játszódott le önben, amikor annak idején el kellett hagynia a várost?

Kilencvenkettőben már a felnőttkerettel készültem, de a körmendi csapatrangsorban még hátul voltam, jó esetben is csak kispados lehettem volna – ám akkorra már elég jól ment játék. El kellett mennem katonának, s volt két lehetőségem: vagy Kaposvárra, vagy pedig Szombathelyre vonulok be, s ott folytatom a kosárlabdát a szolgálat letöltése közben. Mivel Szombathely közelebb volt Körmendhez, s Hajnal László, a Falco edzője látott bennem fantáziát, a sárga-feketéket választottam.

Milyen érzés volt először a Körmend ellen játszani?

Nagyon furcsa, zavarban is voltam. Kiskoromban arról fantáziálgattam, hogy egyszer majd a körmendi B-közép az én nevemet skandálja, s hogy piros-feketében leszek bajnok. Az élet máshogy alakította a sorsomat, ezt elfogadtam, s azt hiszem, jól döntöttem. Mert sikerült elérnem, hogy amikor az embereket megkérdezik, mi jut eszükbe a Falcóról, sokan azt mondják, Kálmán Laci. A minap az óvodába mentem a kislányomért, s az egyik kisfiú odaszaladt hozzám, és pacsizott velem, miközben azt mondta: Hajrá, Falco! Az ilyen apróságok is azt mondatják velem, az én küldetésem az volt, hogy itt váljak kosárlabdázóvá.

Hajnal Lászlónak sokat köszönhet. Ezt mindig elmondja, ha arról kérdezik, kik voltak azok az emberek, akik a pályafutása során segítették.

Rengeteget köszönhetek neki. Ő a szerb válogatottban is játszott, ráadásul irányítóként, vagyis tökéletesen tisztában volt az erényeimmel és a hiányosságaimmal. Eleinte nagyon megdolgoztatott, szinte újratanított dobni. Akkoriban még nagyon vékony voltam – nem mintha most vasgyúró lennék –, elnyomtak a védőim, s a dobótechnikám is rossz volt: hasból dobtam a labdát. Ennek javítása érdekében ez edzések után még két órát gyakorolnom kellett a dobásokat, s bizony majd egy évbe telt, mire erőlködés nélkül, a megfelelő technikával pontosan el tudtam dobni a labdát a triplavonalon túlról a gyűrűbe.

Azt hallottam, már korábban is gyakran túlóráznia kellett, hogy versenyben maradhasson pályatársaival…

Így van, ez nem legenda, ez az igazság. Tizenévesen még télen is külön, egyénileg képeztem magam. Na persze nem túl ideális feltételek mellett… A Rába-parton volt egy palánk, ott dobálgattam, de előtte le kellett takarítanom a havat a pályáról, hogy aztán kesztyűben, a kopott focilabdámmal gyakorolhassam a dobásokat. Akkor még nem volt pénzünk igazi kosárlabdára.

Tizenhét éve él boldog házasságban. Mennyire fontos a biztos családi háttér?

A feleségem, Hajni volt az, aki az elmúlt évek során ráébresztett arra, hogy nem csak az a fontos, ami a pályán történik. Nóra tizenöt, Dorina hétéves, de tőlük is mindennap tanulok valamit az élet nagy dolgairól. Nélkülük biztos feladtam volna, s elhittem volna, hogy én sosem leszek bajnok.

Korábban sokan azt tartották önről, hogy önző, egyénieskedő a játéka, öntörvényű a pályán, s ezért nem lehet Kálmán László köré igazi csapatot építeni. Az elmúlt néhány szezonban azonban bizonyította, hogy ha kell, akkor alárendeli magát a csapat érdekeinek, még ha így nem is szerez sok pontot.

Nem mindegy, hogy az ember kivel játszik egy csapatban. Ezzel nem a korábbi társakat akarom lebecsülni, még véletlenül se gondolja ezt. Sokáig olyan együtteseknek voltam a karmestere Szombathelyen, amelyekben arra is szükség volt a sikerhez, hogy én harminc pont körül dobjak. A tavalyi és a mostani csapatban már nem így van, szinte tíz, csaknem egyforma képességű játékos alkotja, így nekem is sokkal könnyebb az irányítás. A velem is mindig szigorú és kritikus Zsoldos András, akit én nagyon tisztelek, és nagyszerű edzőnek tartok, nemrégen azt mondta, hogy mostanra tisztult le a játékom, az idén váltam vérbeli irányítóvá.

Már nem álmodik arról, hogy a Körmend mezében lesz bajnok?

mindig azt mondja, majd hazajössz levezetni Körmendre, és akkor egy csapatban játszhatunk – úgy, mint néha a válogatottban. Nagy pénzbe azért erre senki se fogadjon, mert én már a Falco történelmének része vagyok