A nagy bécsi csodavárás

Péntek éjszaka megérkeztünk ausztriai szálláshelyünkre, komótosan kipakoltunk, megnéztünk a tévében egy filmet, majd komolyan elgondolkodtunk, hogy visszacsomagolunk, és elindulunk haza. Az Európa-bajnokság ugyanis véget ért – méghozzá sima osztrák győzelemmel és Peter Hruska sztárrá válásával.

Nevezett úriembert hiába keresnénk az osztrák vagy bármelyik keretben, nem találjuk. Holott a Bayern Münchenben futballozik, a semmiből robbant be a klasszisok közé, és elismerően beszélt róla Andreas Herzogtól kezdve Franz Beckenbauerig mindenki. Több tízezer szurkoló ünnepelte a góljait, minden újság az ő fotóját hozta a címlapon, és szobrot kapott a Hofburg előtt.

Apró szépséghibája a történetnek, hogy Peter Hruska sohasem létezett, az ORF televízió „fedezte fel”: az osztrák közszolgálati csatorna péntek éjszaka áldokumentumfilmmel próbált kedvet csinálni az Európa-bajnoksághoz. Tessenek elképzelni, ahogy jó néhány neves európai játékos és edző (Herzog és Beckenbauer mellett például Leo Beenhakker, Herbert Prohaska, Günter Netzer) halál komolyan beszél egy meg nem történt eseményről, dicséri az osztrák küzdőszellemet, csóválja a fejét egy-egy kihagyott helyzet láttán, vagy éppen Beenhakker lengyel kapitányként retteg, hogy Hruskát miként tudják majd megállítani (sehogy sem tudták, Ausztria 1–0-ra megverte Lengyelországot). Az Európa-bajnokságot feldolgozó riportfilmből persze nem hiányozhatott a dráma (a kiesett svájciak bojkottálták a torna további részét), az izgalom (a lengyel huligánok szétverték fél Ausztriát), a fricska a nagy testvérnek (a csoportból már biztosan továbbjutó osztrák csapat egy kamu vereséggel a megsajnált németeket vitte tovább) és a sport győzelme a politika fölött (a parlamentben minden párt képviselői osztrák sálakat kifeszítve várták a mecscseket).

A bécsi csoda című film kétségtelenül meghódította egész Ausztriát.

Holott a helyiek pontosan tudják: ha a csapat három csoportmeccse közül akár csak egyet is megnyer, az lesz az igazi bécsi csoda.

A rendkívül gyenge felkészülési mérleg (tavaly csupán egy ellenfelét, Elefántcsontpartot tudta legyőzni Josef Hickersberger együttese) nagyon rányomta bélyegét a hangulatra. A szurkolók többsége egyenesen a „feröeri hősökhöz” hasonlítja a csapatot – ami nem kifejezetten dicséret, mert 1990-ben a miniállam válogatottja sporttörténeti győzelmet aratott (1–0) a ránézésre öt góllal erősebb Ausztria ellen. A média ugyan erőltetetten nyomja a bizakodó szövegeket, az Eb-plakátok is ellepték az országot, miként üzletet sem látni piros-fehér lobogó nélkül, a drukkerek jóval visszafogottabbak, negyven százalékukat például bevallottan hidegen hagyja a torna. Lám, mifelénk pedig a tavaly áprilisi döntés előtt a lakosság kilencvenkét százaléka támogatta a 2012-es Eb-rendezést...

Felfokozott várakozásokról túlzás lenne beszélni a házigazda esetében – Pepi Hickersberger csapata egy eldugott kis gyöngyszem, Stegersbach pályáján meglehetősen kevés újságíró és a sorozatosan zárt kapus edzés miatt még kevesebb néző előtt készülhetett a horvátok elleni mérkőzésre. Herr Hickersberger egy pillanatig sem csinált titkot abból, hogy csapata már összeállt, ám rutinos edző lévén az újságírókra bízta, végül is milyen tizenegyet „küldenek” pályára – ő bölcsen úgy döntött, ráér a meccs előtt megnevezni jelöltjeit.

A hatvanéves edző nyugodtnak tűnt, holott Ausztria legfőbb ütőkártyájáról le kellett mondania, Peter Hruskát ugyanis nem nevezhette. Bár a stáblista alatti bakiparádéból kiderült: még ő is rendre mellérúgta a tizenegyest.