Nem volt miért várni

Nem lesz felnőttcsapat – így ha tározott a Statisztikát 54 éve irányító Ormai László.

A huszonötszörös BEKgyőztes, negyvenszeres magyar bajnok együttest hirtelen megszüntetni, szélnek ereszteni a legjobb játékosokat (a pekingi olimpiára készülő Póta Georginát, az Európa-bajnok Fazekas Máriát és Li Bint), és kizárólag az utánpótlással – vagy még azzal sem – törődni, mellesleg pontot tenni mindarra, amit felépített az elmúlt negyven évben – súlyos döntés volt.

Hogy mi vezetett idáig?

Még vannak tartalékok

„A legfontosabb tényező természetesen a pénz – árulja el Ormai László, miután felkísér a csarnok dísztermébe. (Az ebédlőből kiszorultunk, ott az edzők falatozzák a házi konyha ínycsiklandó fogásait, ahogy évek óta mindig.) – Az volt az első számú kérdés, van-e elég forrásunk egyáltalán az első csapat fenntartására. Egyre kevesebb pénzhez jutunk, a Központi Statisztikai Hivatal lassan lemondott a csapatról, így nagyságrendekkel kisebb összegből gazdálkodhatunk, mint akár csak néhány éve. Már tavaly sem volt elég pénzünk, de akkor még megoldottuk valahogy. Van annyi tartalékunk, hogy egy-két esztendőt még kihúzhattunk volna, de el kellett gondolkozni azon, van-e értelme elodázni az elkerülhetetlent.”

Ormai László így aztán jó két hónapja fogott egy papírlapot, és felírta rá, mi szól amellett, hogy fenntartsa a felnőttcsapatot, és mi a megszüntetés mellett.

Az utóbbira sokkal több indokot talált.

„Az az igazság, hogy a motiváció is hiányzik már – sóhajt fel a Statisztika „családfője.” – Korábban mögöttünk állt a KSH, de cserébe meg is követelték az eredményt. Ám egy ideje már szinte magunknak csináltuk a csapatot, nem különösebben érdekelt senkit, hogy a Statisztika név alatt szereplő gárdának jól vagy rosszul megy. A statisztikai hivatal már nem akarta, nem is tudta finanszírozni a világszínvonalú asztaliteniszt, ami tulajdonképpen érthető is, ismerve az állami szervekre rótt kötelezettségeket.”

A főszponzor kiválása természetesen nagy űrt hagy maga után, de ennek még nem kellett volna feltétlenül a felnőttcsapat végét jelentenie. Elvégre a Statisztikának is vannak még – általában kisebb – szponzorai, ezek azonban nem tudják finanszírozni egy világszínvonalú együttes működtetését.

A győzelmek után csökkent a támogatás

„A magyarországi sportszponzoráció jelenleg baráti alapon működik: az eredményességnek nem sok köze van ahhoz, ki mennyi pénzt ad – fejtegeti a klubvezető. – Elég a mi példánkat megnézni: a huszonötödik BEK-győzelem után velünk volt tele a sajtó, mindenki gratulált, ünnepelt minket, majd a következő esztendőben szponzori támogatásunk a felére csökkent. Ez is amellett szólt, hogy nincs miért erőlködünk. De még ha az eredményesség hozná is a szponzorokat, akkor sem tudnánk úgy szerepelni, ahogy elvárják tőlünk, illetve ahogy mi elvárjuk magunktól. A nemzetközi élmezőnyben ma már a legtöbb csapat legalább két kínai légióst alkalmaz, nekünk is ehhez kellene folyamodnunk – kérdés, megéri-e egy kínai azt a tízmillió forintot, amibe az idehozatala kerül, főleg úgy, hogy ezzel még a játék- és a fejlődési lehetőséget is elveszi a magyarok elől. Ahhoz, hogy a BL-ben is sikeres csapatot indítsunk, legalább újabb harmincmillió forint kellene a nyolcvanmilliós alapköltségvetés mellé – és még akkor is ott a kérdés, nem lehetne ezt a harmincmilliót értelmesebben elkölteni?”

Például az utánpótlásra, amely harminc éve szolgálja a magyar asztaliteniszt: a válogatott játékosok közül a legtöbben a Statban kezdték. Márpedig a fiatalok képzése is rengeteg pénzt emészt fel, még ha pályázik is minden lehetséges támogatásra a klub.

És volt itt még más is: a csarnok. A Statisztika létesítménye állami tulajdon, de a vagyonkezelői jog a KSH-é. A szervezet azonban ez évtől nem finanszírozza a Marczibányi téri komplexum fenntartását (információink szerint ez mintegy húszmillió forintot emészt fel) – ez is az egyesületre hárult volna, ami újabb bizonytalanságot szült.

Bizonytalan volt a jövő

„Ezután már lelkiismereti kérdés is volt számomra, miként döntök, hiszen ha a felnőttcsapatot hasonló színvonalon tartjuk, máshonnan, azaz az utánpótlástól kellett volna elvonnunk a pénzt. De amikor aközött kell választani, hogy Póta Gina és Li Bin menjen az együttestől, vagy az egykori nagy játékosok, akik most edzőként dolgoznak, mint Lotaller Henriette vagy Kisházi Beatrix, akkor számomra egyértelmű, hogyan döntök – jelenti ki határozottan Ormai László. – Ők már nem is mennének, míg a fiatal játékosok könnyen el tudnak helyezkedni – pillanatok alatt sikerült is nekik.”

Az érvek tehát logikusak, Ormai László mégis sokáig vacillált, mielőtt határozott volna.

„Esténként lefekvéskor már eldöntöttem, vége, aztán reggelre eszembe jutott valami, ami kétségessé tette a folytatást – mondta. – Az utolsó csepp az volt, amikor egy szombati napon előbb a lányok edzője, Téglás Péter mondta el, hogy Angliába csábítják mesés összegért, majd Póta Georgina újabb, berlini ajánlatáról is értesültem – akkor döntöttem el, nem tehetem meg ezekkel az emberekkel, hogy annak ellenére itt tartom őket, hogy nem tudok nekik biztos jövőt ígérni. Ha a lányokon múlt volna, maradnak: Li Bint és Fazekas Marcsit egyenesen el kellett küldenem, és mindanynyian szinte végigsírtuk a csülökpörköltes búcsúvacsorát is.”

Felnőttcsapat tehát nem lesz – mégsem kilátástalan a jövő. Akit tudnak, kölcsönadnak extraligás együtteseknek, a többiek, a fiatal tehetségek pedig a másodosztályú csapatban indulnak majd. És hogy mi lesz később?

„Nem tudom. Az biztos, hogy más egyesülethez, hiába ígérnének bármennyi pénzt, nem mennénk – itt mindenki statisztikás – szögezi le Ormai László, és látszik, még a felvetés is roszszulesik neki. – De az nincs kizárva, hogy ha újra megfelelőek lesznek a feltételek, ismét elkezdjük a munkát. A játékosok bármikor szívesen visszajönnek, az edzők itt vannak – készen állunk. A fiatalok és az edzők pedig, úgy tűnik, egyelőre maradhatnak.”